Aki hosszabb betegség után veszíti el a családtagját annak "könnyebb"?

A környezetemben volt most egy nagyon tragikus eset: egy 50-hez közeledő ismerősnek régebben rákja volt, megműtötték, rendbe jött.

Már elkezdett újra dolgozni, majd váratlanul jött a hír: meghalt.

A temetés után a férje mesélte, hogy egyedül ő tudott róla, hogy kiújult a rákja és az orvosok mondták, hogy hónapjai vannak hátra, nagyjából ezen időintervallumon belül halt is meg.

Az anyja, lánya, testvére nem tudott erről a "második körről". El tudom képzelni, hogy mennyire hirtelen csapásként érhette őket. Még engem is nagyon megrendített, pedig rég elköltöztem onnan és csak régi kedves ismerősként emlékeztem rá gyerekkoromból.

Én a saját tapasztalatomat írom le Neked:

Elveszíteni a szerettünket nagyon nehéz mindenféleképpen, a fájdalmat magát nem enyhíti az, hogy már 8 éve "készülsz" rá, ugyanolyan fájdalmas mint mikor hirtelen hal meg.

Azonban a halál tényét, az szerettünk elvesztésének a feldolgozását segíti az, ha már volt időd felkészülni rá.

Ez csúnyán hangzik, tudom, hiszen nem szándékosan "készülün" rá, de nyilvánvalóan nem tudjuk magunkat függetleníteni a tudattól, hogy tisztában vagyunk a dolgok legvalószínűbb kimenetelével.

Az én édesapám rákban halt meg. Nem volt ugyan (szerencsére!) 8 év, egy fél év alatt elvitte szegénykémet, de nyilvánvalóan átéltem ugyanazt amiket Te. Látni napról napra a leépülését, mikor az orvos sem biztat semmivel, stb...

Az édesanyám lefeküdt egyik este aludni és reggel már nem kelt fel: szívelégtelenség.

Ezt képtelen voltam feldolgozni. Úgy 10-15 évig visszatért az álmaimba különböző formában, hogy álmodtam vele mintha élni, de közben meg tudtam, hogy már eladtuk a szülői házat,meg ehhez hasonlók, és akkor ez mindig felzaklatott. Nem nagyon tudom megfogalmazni, de az a lényege, hogy az édesapám halálát szerintem feldolgoztam, ahogyan általában feldolgoz az ember egy fájdalmas halálesetet. Az édesanyámét nem tudtam. És ez nekem a rendszeres, nagyon felzaklató álmaimban jött elő.

Mindekettőjüket egyformán szerettem, teljesen tökéletes harmonikus kapcsolatban éltünk, tehát arról szó sincs, hogy esetleg nem egyformán kötődtem volna hozzájuk!

Tehát én azt mondom, hogy maga a lelki "gyászmunka" valóban könnyebb, a fájdalom azonban nem kevesebb.

Édesanyámat 3 nappal ezelőtt veszítettem el, sajnos ő is rákos volt. :( Viszonylag gyorsan vitte el szegényt a betegség, alig fél év alatt, és ebből az időszakból is a hónapok többségét reménykedéssel, bizakodással töltöttük, mindannyian őszintén hittünk a gyógyulásában, tehát tulajdonképpen felkészületlenül és váratlanul ért minket a halála.

Azt nem tudom, hogy ha több időnk lett volna még együtt, akkor könnyebben viselném-e, de az biztos, hogy most nagyon, de nagyon nehéz. Rettentően hiányzik... :(

22/L