Ezt komolyan megteheti anyám? Miért csinálja?

Anyukáddal kezdeni nem fogsz tudni semmit, az ilyen embereket nem lehet megváltoztatni (saját tapasztalat), valószínűleg ő is szilárdan meg van róla győződve, hogy amit ő gondol/mond/tesz, az az egyedüli helyes, és nem érti, hogy neked mi ezzel a bajod. Ezt csak kibírni tudod, amíg együtt élsz vele, ha külön költözöl, ő akkor sem fog megváltozni, de téged már nem fog tudni annyira uralni, mint most.

Azért az elég fura nekem, hogy úgy beszélsz a múzeumokról meg a könyvekről, mintha veszélyes fertőző betegségek lennének...

4-es, aranyos vagy, de az ilyen ötletek csak a hozzád hasonlóan aranyos Disney családi filmekben válnak be, a valóságban nem.

A kérdező anyja nem fogja egy csésze kávé és egy csokor virág hatására könnyes szemmel belátni, hogy igen, tényleg a kérdezőnek van igaza, ez mesevilág, a valódi élet nem így működik.

A 4-esssel értek egyet, de ennek nem csak egyetlen alakalommal kellene elhangzania, hanem az élet minden aktuális pillanatában újra és újra meg kell vívni a harcot. Minden helyzetben meg kell erősíteni, hogy neked más a véleményed és te már önálló ember vagy, nem gyerek.

Tényleg, nem is írtad hány éves vagy.

Gondolom most lehetsz 14-16 körül.

Ilyenkor másoknál is lehetnek hasonló "megvívandó harcok".

Lehet, hogy még nem szokta meg, hogy nem vagy már gyerek és önálló életed van. Ezt mindenképp tudatosítani kellene benne, hogy tiszteled az ő véleményét de ős is fogadja el, amit te másképp szeretnél a saját életedben.

Amikor valamin vitáztok, akkor nyilván elfogadod, hogy arról a dologról neki van egy véleménye mint független embernek. Viszont neked is lehet arról a dologról saját véleményed, ami nem kell, hogy egyezzen az övével.

ilyenkor el lehet mondani, hogy az a te véleményed édesanyám, ezt én viszont így látom.

Nem kell az ebet kötni a karóhoz, hogy ez "csak így a helyes". Ezt én így gondolom, így látom. Esetleg alá lehet támasztani ha tényleg biztos vagy a dologban.

Vannak szubjektív dolgok, amit lehet így is és úgy is látni. Abban lehet mindenkinek más véleménye és akár mindenki alá is tudja támasztani és szinte levezetni a helyességét és ő is hasonlóan el tudná mondani, hogy mitől van az úgy.

Szóval sokszor nem kell arra törekedni, hogy mindig mindenben igazunk legen. Viszont meg kell adni a lehetőségét, hogy z ő szemszögéből is és a tiédből is lehet igaz a dolog, ez csak nézőpont kérdése.

Aztán..

Pl. Te sem rontasz be az ő szobájába amikor éppen valakivel bizalmasan beszélget bármiről.

Ezekkel kellene szembe állítani, gondolja el ha ő lenne a helyzetedbe és te mennél oda, hogy bármilyen holmiját csak úgy elvidd, vagy bármiképp rá erőltesd az akaratod..

Eleinte kicsit rosszban lesztek de lassan (ha minden alkalommal nyomatékosítod) majd rá kell jöjjön, hogy nem teheti meg azt, amit kicsi korodban megszokott.

Mondd meg neki (ha kell százszor) te már külön felnőtt ember, önálló nő lettél, akit így is el kell fogadni a felnőtt korra kialakult igényekkel, szokásokkal együtt.

-

Engem részben a nagymama nevelt.

Emlékszem, még tizen..néhány éves koromig amikor valamiben ellent mondtam neki, akkor mindig összehúzta a szemét szűkre és szúrósan nézett de nem szólt hozzám egy jó ideig. Nem akart hozzám szólni, csak olyan szúrós összehúzott szemmel nézett, aztán durcásan elfordult. Semmire nem válaszolt, csak hallgatott.

Később, amikor már nagyobb lettem (12-14-15 éves), akkor egyszer csak nem ijedtem meg a szúrós összehúzott szemű durcás-mérges nézéstől, hanem szemtelenül megkérdeztem tőle, mi történt, valami a szemedbe ment? Mi ment bele, segítsek kiszedni?

Lényeg, hogy kicsúfoltam és nem vettem komolyan. Akkor rájött, hogy felnőttem és már nem hat a régi szúrós szemű durciság. Végül elnevette magát és elfogadott felnőttnek.

A váltás után lehetett neki ellentmondani.

Amikor volt utána valami nézet különbség, akkor mindig elmondtam én is mit hogyan gondolok és lassan megtanulta, megszokta, hogy nekem bizony külön véleményem van sok mindenben, nem úgy mint gyerek koromban.

Ebben az időszakban sokaknál van hasonló probléma.

Aztán van aki ki tudja harcolni az önállóságot és van aki örök uralom alatt marad. Sőt olyan is van akinek megkeseríti az életét és mindig bele szól az életébe. Ebből lesz a férjeknek olyan anyósa, akit a sárkányhoz hasonlítanak a anyós történetekben, legendákban.

Remélem, hogy 18 éves korod után már el fog engedni és elfogadja, hogy független önálló ember vagy.

Nem tudom az életkorod, de szerintem 13-17 éves kor között szokott ilyesmi előfordulni.

Köszönöm.

igen, akkor itt az udvarias, átgondolt de mindenképp szükséges harc időszaka, mert huszonévesen, de 18 évesen se, már nagyon nem jó az ilyen szülő uralom. Sőt, ha azt nézzük, hogy 18 éves kor a hivatalosan meghúzott határ, amikor már függetlenné válik a fiatal, így valamiképp finoman és udvariasan el kell érni, hogy önálló emberként kezeljen és ne gyerekként, mert az már (gyorsan elmúlik, sőt) az már szinte már elmúlt, ha azt nézzük, hogy a legszebb női kor kezdete a 17 év, ha nem a hivatalods álláspontot nézzük.

Mondom, meg kell mondani adott helyzetben a mamának, anyu,képzeld magad az én helyzetembe. mit szólnál ha én mint anyád ezt tenném veled és elmondani szemléletesen, mint egy történetként amit kívülről láthat, hogy ne közvetlenül a ti kettőtök problémájára asszociáljon, mert abba erősen elfogultként ítélne.

Szembesítsd azzal ahogy megéled a dolgokat. Mint egy élményszerűen megírt történetben, hogy ő érezze a kiszolgáltatott helyzetet kívülállóként, mint amikor valaki könyvet olvas és átéli egyik-másik szereplő életét, bele éli maghát a helyzetébe és azt mondja, "én nem csinálnék ilyent". Ugye ez ismerős.. Azért javaslom, mert ez hatásos lehet. Persze ehhez olyan beszélgetést kell vele kezdeni, ahol elfogadja azt, hogy kötetlenül beszáélgetek és nem durcizik be közben.

Most ő nem akarja elveszteni a "gyereket" akit eddig pólyázott és oviba majd suliba vitt, akit eddig nevelgetett és aztán már lassan el kéne engedni, pedig az idő már ezt sürgeti, hiába nem akarja anyukád ezt elfogadni.

persze csak finoman de rámenősen meg kell beszélni vele ezeket a dolgokat. Szembe kell állítani olyan hasonló helyzetekel, amiben em ő a szereplő. Akkor hjoban meglátja a dolgokat, függetlenül attól, hogy te még az ő "kislánya" vagy, sőt leszel is még amíg él. Ez nagyon jó dolog, viszont ezt a szoros anya-kisgyermekszerű kapcsolatot mindenképp át kell alakítani hatalmas szeretetté és (kölcsönös!!) tiszteletté.