30 éves múltam és a szüleim még mindig beszólnak mindenért. Hogyan lehet megtanulni a "nem veszem fel" gondolkodást?

Akik azt írják, hogy ne akarj megfelelni felnőttként, nem tudják, milyen érzés ilyen közegben felnőni, élni.

Én 37 éves vagyok, 14 éve vezetek saját háztartást, férjem, gyerekem van, dolgozom.

Az én szüleim dettó ugyanezt csinálják, odajön anyukám, végighúzza a kezét az ajtón, közli, hogy koszos.

Apukám megjelenik a nyaralásból való hazajövetel másnapján, és kérdőre von, miért nincs még kipakolva a bőrönd, amikor egész nap otthon voltam. Még estig tudnám sorolni, de gondolom pontosan tudod, miről beszélek.

Gyerekkoromból arra emlékszem, hogy mi játszunk a tesómmal, anyukám takarít/főz, apukám pedig vagy vidéken dolgozik, vagy a teraszon olvas. Olyan 'fogd be a szád, hajtsd le a fejed és húzd az igát amíg bele nem döglesz' hozzáállással élték az egész életüket, folyamatosan félve valami rossztól.

Én inkább játszom a fiammal, csavargunk egész délelőtt, próbálom vele megláttatni az élet szépségeit, a mában élni, örülni a pillanatnak. Ezt a szüleim rossz szemmel nézik, örök vita például a mit eszik a gyerek? kérdés, miért nem veszek neki hosszabb atlétát, miért így fegyelmezem és nem úgy, stb.

Rengeteg önmarcangolás, átsírt éjjel és nappal volt ebben a 37 évben, de ha elég határozottan képviseled az álláspontodat, te is jobbban érzed magad tőle, és ők is látják, hogy hiába beszélnek.

Abbahagyni nem fogják, ez illúzió, kéretlen jótanácsokból, beszólogatásokból később sem lesz hiány, de ha csak egy kicsit is felül tudsz ezen emelkedni, már nyert ügyed van.

olvasd el a "Mérgező szülők"-et. Remekül körbejárja a problémát és egész jól levezeti a személyiségre gyakorolt hatásait.

Az az első lépés, h tudd, h miért érzel úgy, ahogy. A következő lépés a hogyan, de ahhoz a dolgok elfogadása (nem dühből vagy elkeseredettségből vagy dacból), elengedhetetlen.

Én biztos, hogy ilyen emberekkel (?) nem tartanám a kapcsolatot. Felhívnám őket karácsonykor, szülinapon, névnapon, húsvétkor és ennyi.

Törődj a családoddal! Ők szeretnek Téged és szükségük van rád!

Felnőttél, diplomás vagy, családod van, lakásod van. Nekem nem úgy tűnik, hogy nem vitted semmire, sőt.

"Kevés vagyok nekik..."

Igen, ez tényleg így lehet. De ez nem téged minősít, hanem őket.

"rendszeresen felhív,hogy mit evett a gyerek"

Az én telefonomon van olyan gomb, ami elutasítja a hívást (illetve már nem gomb, de ez most mellékes). Szerintem a hívásfogadás helyett azt használd ilyenkor. Sokat fog javítani a hangulatodon :)

Őőő, nem erre a részre értettem és szerintem a kérdező sem.

A jó szándékú tanácsot természetesen érdemes megfogadni. De történet egésze alapján valahogy nem tudok benne hinni, hogy annak szánná a telefonokat.

a szülőktől való leválás ha csak fizikai szinten következik be, akkor ez történik.

És itt nem az anyagi és egyéb dolgokra értem. Nem váltál le érzelmileg, mert még mindig meghatároz a véleményük, és még ők is abban a moziban vannak, h majd ők....

Ilyenkor a dac meg a dafke meg a hasonlók nem érnek hosszabb távon semmit, mert csak pillanatnyilag fogod magad jobban érezni; hosszabb távon nem.

Ha hosszabb távú (és számodra békés) megoldást szeretnél: elkerülhetetlen lesz a velük való konfrontáció.

#19 vagyok.

Ma itt volt anyu, mert beteg a kisfiam, és ő vigyázott rá.

Jövök haza, és látom, hogy a TV talpára beleírta a porba, hogy "PISZKOS".

Nyilván nem volt makulátlanul tiszta, de azért ez mégis túlzás.....

Én csak annyit kérdeztem, hogy: 'Megmutassam, hol van a porrongy?'

Hát ennyi, azt hiszem, ez életük végéig elkísér minket....