Nem értem a szüleimet, nem értem a hozzáállásukat az unokával kapcsolatban. Mivel magyarázzátok az alábbiakat?

Amikor terhes voltam, anyám azzal riogatott, hogy ha nem választok orvost, akkor meghal a gyermekem a szülőágyon, és el fogok vérezni... Csak néztem rá, és magamban az gondoltam a saját anyámról, "ez egy állat!" Egyébként nem választott orvosnál szültem.

Amikor terhes voltam, kértem a szüleimet az utolsó hetekben, hogy ne hívogassanak 5 percenként, ne látogassanak szó nélkül meg minden hétvégén, vagy naponként, mert szeretnék nyugodtan készülni a szülésre. Természetesen 5 percenként hívogattak, sőt látogattak szinte 2 naponként, és még a vajúdás napján is ott lebzseltek, határozott kérésem ellenére.

Apám a terhesség utolsó heteiben azzal riogatott minden 5 percenkénti hívásnál, hogy mi lesz ha a köldökzsinór a gyerek nyakára fog tekeredni, és hogy miért nem nézik hetenként vagy naponként ultrahangon hogy mi van a gyerekkel, és miért omlok össze eme fenyegetés súlya alatt, miközben Ő nagyon aggódik.

Megszületett a fiam, és akkor jöttek a jó tanácsok, miért szoptatom éjszaka az 1 hetes bébit, miért nem adok 1,5 hetes gyereknek almát, biztos azért vagyok fáradt mert nem pihenek (hú tényleg?) slampos vagyok (3 át nem aludt éjszaka után jó hogy), és egyéb határozottan tökéletes jó tanácsokkal, és komoly kérdésekkel fárasztottak.

Fel vannak háborodva, hogy milyen csúnyán viselkedtem velük terhesség alatt, és gunyorosan odavetik, hogy "bocs hogy aggódtam"

Nem könnyű megbirkózni, a terhességgel, és a gyerekneveléssel, de e mellett a segítőkész, és intellektuális beszólásokkal, és természetesen a h*lye életképtelen 35 éves lányuk ellátása kiváló tanácsokkal aki úgy sem tudja milyen aggódni egy gyerek miatt, bár már 5 hónapja anyuka...

Igazából sosem volt túl jó a viszonyom a szüleimmel, de mindig tisztelettel viseltem, a kisebb nagyobb hülyeségeiket, de a terhességre, és a gyereknevelésre elfogyott a türelmem, és a tolerancia, sőt az empátia.

Gyűlölöm őket!