Van itt olyan szülő aki nem (csak) a saját gyermekét neveli?

2 gyereket nevelek, az egyik a fiam. A másik a fiam (David) legjobb barátja.( Geri) A történet onnan indul amikor a fiam 4 éves volt, vidékre költöztünk. A szomszédban lakott egy 5 éves kisfiú aki szinte azonnal a fiam barátja lett. Együtt játszottak, egy oviba majd egy suliba mentek. (nem voltak osztálytársak, hiszen a fiam 1 évvel fiatalabb) Geri egy imádni való kölyök volt 5 évesen, és iszonyúan sajnáltam, hogy mindkét szülője alkoholista volt. Ezért szép lassan Geri hozzánk szokott. Nálunk evett, tanult, én vittem a falu orvosához ha beteg volt, én mentem el szülői értekezletre mert a szülei az árokban feküdtek részegen. Amikor Dávid 14 éves lett, úgy döntöttünk a párommal, hogy külföldre megyünk. Sajnáltam Gerit, de nem volt más választásunk akkor. De Geri anyja egy józan napján átjött, és rákérdezett, hogy tényleg elmegyünk külföldre? Mondtam, hogy igen. Erre, kérte, hogy vigyük magunkkal Gerit is. Tudja, hogy alkoholisták, nem is akarnak változtatni ezen, de szerinte Gerinek is jobb lenne. Anyagilag nem tud beszállni, semmivel sem tudja támogatni a fiát, de ezt a lehetőséget ha lenne rá mód nem akarja veszni hagyni.

Így utána jártunk. Kiderült, hogy mint keresztszülő kijöhet velem , ha az édes szülei beleegyeznek akkor tanulhat külföldön. Megkereszteltük, hogy papíron legyen nyoma, hogy van kapcsolat köztünk.

Lassan 7 éve élünk kint. Mindkét fiam felnőtt lett, mindketten leérettségiztek, jelenleg szakmát tanulnak. Évente egyszer a srácok hazamennek. Geri meglátogatja a szüleit, Dávid a nagyszülőket, rokonokat. A család elfogadta Gerit is, mint családtag..

Mindkét srácra büszkék vagyunk..Az utolsó kérdésed, hogy ugyanúgy szeretem-e mint a fiamat?? a válaszom igen. 5 éves kora részese az életünknek. Bár a törvény szerint nem vagyunk rokonok, de ez nem számít..Olyan ember lett amilyenné mi neveltük..A két srác is tiszteli, becsüli egymást..

43/N

második vagyok.

Visszagondolva az elmúlt évekre (jó sok idő eltelt már) amikor Geri kicsi volt, szerintem nem tudatosult benne, hogy a szülei alkoholisták. Talán csak annyiban, hogy túlságosan szerény volt, nem mert semmit elfogadni, furcsa volt neki az, hogy mindannyian egy asztalnál eszünk vagy ajándékozzuk egymást ha ünnep van. Minél idősebbek lettek, úgy érzékelte, hogy milyenek a szülei. Voltak nehéz helyzetek, voltak napok amikor nálunk aludt (akkor még a szomszédban laktunk) és álmában sírt. Vagy amikor David elmondta neki, hogy Angliába megyünk, és nem tudtuk mi lesz Gerivel, akkor voltak kiborulásai, dühkitörései. Nem tudta mi lesz vele.

Nem szólít anyának és a páromat sem szólítja apának..De ez nem furcsa, mert a fiam sem szólít annak minket.. Mindketten a keresztnevünkön hívnak. Dávid első szava nem anya volt hanem Andi.. és ez így is maradt..:)

(csak akkor vagyok anyucika.. édes picur anyucika.. mindkét srácnak ha vaj van a fülük mögött vagy kell valami..:)

Mint írtam, Geri ha hazamennek nyaralni meglátogatja a szüleit..Jobban mondva már csak az anyját és nagyanyját látogatja, mert az apja 3 éve meghalt. (az anyja még ma is iszik, de ahogy Geri mesélte már nem annyira mint régen.)

Csak a páromé a gyerkőc, sokan van nálunk, de az anyjával él hivatalosan a gyerek.

Anyuka dolgozik meg pasizik, gyerkőcre nem jut idő. A párom meg imádja a fiát, persze hogy elvállalja, hogy velünk legyen.

Szeretem nagyon, de ha lesz közös gyerekünk, a "mostoha" fiam biztosan a 2. helyre fog csúszni.

Néha feszültséget okoz, hogy az egész családom napirendjét át kell alakítani (szüleim, tesóm), ha anyuka úgy dönt, hogy a gyerekre nincs ki vigyázzon, párom és én pedig dolgozunk.

A szüleim is úgy szeretik a gyereket mintha az unokájuk lenne. De azért néha nekik is sok, amikor az egész heti programjukat le kell mondaniuk. De hát ez van.

Majd megbirkózunk vele. Csak a gyereket sajnálom, mert néha úgy van rángatva mint egy bábu. :(

Első vagyok.

Nálunk a helyzet elég khm. érdekes volt mindig is. De ha érdekelnek az ilyen sztorik leírom, mert tényleg érdekes :)

A szüleim elváltak, mikor egy éves sem voltam. Aztán 10 éves koromig anyám második férje nevelt, apámat is látogattam persze. Nem szólítottam apának, a keresztnevén hívtam, de kicsit mégis az apám volt. Az ő egyik fia is velünk élt. Nekem ő a bátyám volt, nem gondoltam rá mostoha bátyként vagy ilyesmi. Mikor anyám bejelentette, hogy válnak, egy világ omlott bennem össze. Mai naig emlékszem az utolsó alkalomra, mikor a nevelőapámat utoljára láttam a válás és költözés előtt. Vonattal mentünk valahova és ő könnyes szemmel integetett a peronról A bátyám és én is sírtunk, mikor megtudtuk a dolgot.

Aztán anyám újra férjhez ment. Eleinte nem volt semmi gond. Problémamentes gyerek voltam, hamar beilleszkedtem, és a férje azt hiszem nagyon szeretett engem. Megtanított egy csomó dologra, amire apák szokták a gyerekeiket. Horgászni, meg evezni, meg mindenfélére. Tényleg jól kijöttünk. viszont van neki egy ilyen agyi kattanása, amit talán ilyen tisztelet mániának lehetne nevezni, és ezért bácsiztam, és nem engedte, hogy a keresztnevén hívjam. De mint mondtam, tényleg nagyon jól elvoltunk és szeretett, és egyik pillanatban felajánlotta, hogy hívjam apának. Sajnos ez nem megy a bácsiból... Nagyon nem. viszont onnantól nem volt hajlandó hallgatni a bácsis megszólításra, és az egész ciki és kellemetlen volt, szóval elkezdtünk eltávolodni egymástól, ami sajnos tetőzött a kamasz koromban, mikor pasizni kezdtem, és nem vontam be őt ezekbe a dolgokba. Érettségi környékén, elköltözésem előtt az ellenséges hangulat a tetőre hágott és párszor jól össze is szólalkoztunk. Évekig nem rendeződött a viszony, anyám ki volt akadva, de kb. két év óta talán normalizálódnak a dolgok. nem tudom pontosan, hogy miért, vagy mikortól, de már újra jól el tudunk beszélgetni meg ilyesmi. Én szeretem őt egyébként, csak tényleg olyan dolgai vannak, amiket nagyon nehezen, vagy sehogy nem viselek el. Persze anyámnak is vannak hasonló dolgai, csak őt rövid úton elküldöm melegebb éghajlatra, és nem sértődik meg. Az a jó anyámban, ha össze is veszünk, eltelik fél óra és úgy tudunk beszélgetni, mintha mi sem történt volna, senki sem sértődik meg. De a nevelőapám iszonyatosan meg tud sértődni és nem felejti el a sérelmeit, mert elvárná, hogy bocsánatot kérjünk tőle, én meg sajnos nem vagyok egy bocsánat kérős fajta, főleg, ha meg vagyok győződve az igazamról...

Mondjuk vicces, de most épp az igazi apám van megsértődve rám, pedig neki sincs igaza (kiabáltam vele telefonon, és ezen sértődött meg, azt nem veszi figyelembe, hogy hónapok óta zaklat valamivel, amihez semmi köze, és már válaszoltam is rá ezerszer, udvariasan terelem már a témát kb 10 hónapja, viccesen próbálom lerázni...stb., csak nem tetszik neki a válaszom, és nem lehet vele úgy beszélni vagy találkozni, hogy ne hozná fel a témát, és már baromira untam, szóval tényleg kiabáltam vele a telefonba, hogy kattanjon le rólam, nincsen ehhez köze senkinek csak nekem, és attól még hogy zaklat nem fogom meggondolni magam, csak elegem lesz belőle, és jó lenne, ha leszállna már rólam...stb.) és elvárja, hogy én hívjam fel, ezzel zaklatja a nővéremet :D Úúúúú de boldog vagyok, hogy önálló életet élek, kiszabadultam a bolondok házából :D