Elég bonyolult probémám van, de ráébredtem valamire. Jól érzem, gondolom a dolgot vagy nem?

Anyu és apu még kis koromba (2 éves voltam) elváltak. Anyuval éltem. Anyuról van két testvérem, az egyik kint él Németországban, van két aranyos kislánya. Akikre sokat vigyáztam, játszottam velük, de testvérem teljesen ellenem nevelte őket sajnos. Anyu nagyon nem szeretett, állandóan bántott (fizikálisan ritkán, inkább lelkileg). Annyit tudni kell anyuról, hogy mániás depressziós. Apu az ország másik felében lakik, tartottam vele akkor rendszeresen a kapcsolatot, de valahogy mégse alakult ki az az igazi apa-lánya kapcsolat, de 400-500 km-ről hogyan is?! (Egy évbe volt, hogy egyszer láttam csak) Anyu sokszor fenygetett azzal, hogy öngyilkos lesz, illetve hasonlókkal. Barátaimat nem szerette, gyakorlatilag egy börtönben éltem, nem mehettem sehova sem. Mindenkitől tiltott, amikor elkezdtem fiúzni, akkor az összes fiút elzavarta a közelemből. Sokszor kiforgatta a szavaimat, és ellenem felhasználta, feltörte facebookomat, ilyenek. GYakorlatilag teljesen egyedül harcoltam, snekire szmíhattam úgy igazán. Apunak pedig nem tudtam elmondani azérzéseimet. Addig fajultak a dlgok, hogy anyu kidobott otthnról 18 és fél évesen. Az akkori párom ajánlotta fel, hogy költözzünk össze, ő eltart stb... Nem volt más választásom, mert a sulit ott kellett befejeznem, mivel magántanuló voltam, így nem nagyon tudtam volna váltani, meg eleve apu 400 km-re élt tőlem. Exemmel együtt éltem 7 hónapot, én szakítottam vele. Nyáron kihűlt a kapcsoaltunk. Nem ölelt nem csókolt meg, csak ha könyörögtem neki. Ezáltal kiszerettem belőle. Majd szakítottam vele pár hónap múlva. És elköltöztem apukámhoz. Ami az egészben a fura, hogy nem érzek semmit sem, nem érzem, hogy a volt párom hiányozna, inkább jobban érze magam így. Aztán azt se érzem, hogy anyu hiányozna nekem, pedig már lassan egy éve nem is beszéltem vele, se testvéremmel (aki kint lakik Németországban), ő sem hiányzik. Viszont neki a két kis aranyos édes kislánya nagyon hiányzik. Volt egy érdekes álmom, hogy testvérem meghalt és a két kislány valahogy ide került a özelembe, és azt szerettem volna, hogy ha hozzám kerülnek, és n nevelhetem fel őket. (Testvéremnek screlosis multiplexe van.) Elkezdtem gondolkozni, hogy én most nem is vágyok komoly kapcsolatra, csak egy laza kapcsolatra, mivel úgy érzem, hogy nem vagyok képes szeretni, szerelembe esni, valahogy undolordok ettől az érzéstől. Viszont nem szeretek egyedül lenni. Nem állítom, hogy kapcsolat függő vagyok, de most megismertem egy fiút, kötődök hozzá, de nem tudom hova tenni az érzéseimet, ittasan mindenkinek zat magyarázom, hogy szeretem, meg előjön bennem az a szerelem érzés, máskor meg nem tudom hova tenni, azt amit érzek. KImondnai józanul képtelen vagyok. Arra következtetek az álmomból, hogy vágyok egy babára, egy kislányra. Ami szerintem így is van, de még az iskolát be kéne fejeznem! Teljesen úgy érzem, hogy egyedül vagyok és senkihez sem kötődök, kapcsolódok valójában. Mert elvették a szüleim tőlem ezt az érzést. Mert, hogy egész életemben csak azt láttam, hogy mindenki mindnekit elhagy, eldob, nem becsül meg. Jól érzem, hogy ez így van? Talán én képtelen vagyok igazán szeretni? Alkalmatlan lennék bármilyen kapcsolara is?