Hogyan tudnék jobban kijönni apámmal?

Hogyan tudnék kijönni apámmal?

Nagyon nehezen vagyok meg vele. Franciaországban dolgozik, ezért ritkán tud sajnos haza járni, egy évben összeadva talán 3 hónapot van itthon. Azért dolgozik kint, hogy én Budapesten tudjak tanulni és hogy törleszteni tudjuk az adósságainkat. Egy mérhetetlenül altruista és önfeláldozó ember. Képes koplalni, csak több pénzt tudjon hazaküldeni, illetve amikor egyszer megszűnt még egy korábbi munkahelye, részt vett gyógyszertesztelésekben, csakhogy tudjon pénzt küldeni. Mérhetetlenül hálás vagyok neki, és felnézek rá. De.

Hihetetlenül impulzív ember, és a világképe összeférhetetlen az enyémmel. Ma például szóvá tette, hogy a szomszéd utcában rosszul állnak az autók, tehát az emberek idióták, de hát ez a városvezetés miatt van, az pedig azért olyan, mert egy mocskos kommunista irányítja még mindig, akit fel kellene akasztani. Tudom, hogy nem komolyan gondolja, de nem tudok erre mit reagálni. Amikor meséltem neki, hogy milyen képzésekre jelentkeztem egyetem mellett abból a pénzből, amit keresek, hogy mire végzek ne csak egy diplomám legyen, hanem még pár képzettség, amit tudok használni, fejét csóválva annyit mondott: hihetetlen hallgatni ezeket az optimista illúziókat, tudod nagyon jól, hogy nem azokat fogják felvenni, akik képzettek, hanem azokat, akik valakinek a valakije, de persze hidd csak ezt, majd meglátod. Én nem tudok egy ilyen világképpel élni.

Elhiszem, hogy őt rengeteg sérelem érhette, sokat csalódott, nem volt megfelelő kapcsolat nagypapám és közötte, és mérhetetlenül tisztelem az áldozatai miatt, de ezek a dolgai frusztrálnak. Az egyik oldalon azért, mert rosszul érzem magam, hogy kritizálom, mikor közben ennyi mindent tesz meg, a másikon pedig azért, mert folyamatosan ömlenek bele ezek a dolgok, noha persze vannak jó hetei. Ráadásul sokszor ezen a szemüvegen keresztül nézi a világot. Amikor ma is, nem hallottam meg, hogy hívtak ebédre, mert most itthon vagyok karácsony miatt, később húgomtól hallottam vissza, hogy hosszasan elmonologizált magában, hogy hát igen, őt ennyibe veszik, nem figyelnek rá a gyerekei, ennyi a karácsony ennyi közösségi érzéssel.

Ha valaki kérdez valakitől valamit, sokszor közbevág a válasszal, illetve minden beszélgetésbe beszáll, még ha alig van ismerete róla, amit értem, hogy bizonyítási vágy, hogy ő falusi emberből képezte magát értelmiségivé és nehéz volt kiharcolni a helyét, de ennek a „maradványtünetei” nagyon nehezek. Hihetetlenül konfliktusszító, de nem hiszem, hogy ezt ő maga tudná, de olyan beszélgetésekben, amiket más simán lefolytat, ő belehall valami szándékot vagy úgy fogalmaz, hogy sérti a másikat. Vagy amilyen vehemenciával tud párhuzamot vonni a múltbéli tapasztalatai és a jelen között; amikor arról meséltem neki, hogy mennyi pozitívval tudott munkacsoportunk zárni, akkor először azt mondta „látom sokat kell még tanulnotok, hogy hogy működnek a dolgok igazából”, majd jött a lecke, hogy amikor ő az Önkormányzatnál dolgozott, akkor nem menthették át a következő félévre a pluszt. Miután mondtam neki, hogy értem, hogy ez nálad így volt, de nekünk más a megegyezésünk az egyetemmel, akkor pedig hitetlenkedve visszakérdezett, hogy igen? majd témát váltott. És persze ott vannak az összeesküvés elméletei, amik néha paranoiás méreteket öltenek, hogy ne beszéljek erről másokkal, meg amarról, mert a mai világban sose lehet tudni, ami nekem kicsit olyan, minthogyha már ő se tudna mit kezdeni ezzel a világképpel és inkább kivetíti a külvilágba.

Ti voltatok hasonló helyzetben? Hogyan tudnám ezt jobban kezelni? Esetleg anyák, ti hogy kezelnétek egy ilyen helyzetet a gyereketek és a férjetek között?

Kristóf 18/F