Miért nem szakadnak le a fiúk az anyjukról?

Persze, az anyuka vastagon benne van abba, amikor rátelepszik a kicsi fiára, de azért én valahol az ilyen FELNŐTT férfit is hibáztatom. Azért negyven évesen nehogy ne tudjon már nemet mondani az anyjáról, és ne őt keresse a feleségében.

Persze nekik ez a kényelmes, ahhoz vannak szokva, hogy a nő a kiszolgáló helyzet, ugye sosem kellett anyuka elismerésért egy gazszálat sem keresztbe tenni, de én akkor is szánalmasnak tartom őket, és nyámnyilának. Nem felnőtt férfinek.

7-es pontosan leírta!

Otthon ki van nyalva a popsi, és kevés nő vágyik ilyen "férfi"-ra. Jellemző ott, ahol apuka lelépett és csak a kicsi fiú maradt anyucinak! Életképtelennek nevelik és élvezik!

Az én páromnál is az a helyzet, hogy a párom már leszakadna az anyjáról 25 évesen, nem igényli a mindennapos beszélgetéseket, megvan maga is énvelem. De az anyja mégis folyton hívogatta (már leszokott róla), nem bírt leszállni róla. Azt mondta egyszer, hogy miattam elveszítette a kisfiát, miattam nincs mellette már annyit. Hát sajnálom, a kisfia elég idős már ahhoz, hogy ne a szoknyája mellett üljön.

Egyébként én nem hasonlítok az anyjára, de a fivére barátnője eléggé, főleg alakra, testalkatra.

Minden pszichológia könyvben van egy ilyen fejezet.

Egyébként ez nem csak a fiúkra vonatkozik, én ugyanilyet láttam már lánygyerekkel. A lényeg, hogy a "gondoskodó" anya önmagát a gyereknevelés által határozza meg, azaz egyes nők csak az anyaszereppel tudnak azonosulni. Ha mindez még egy rakás önzőséggel és egyéb szorongással társul, akkor van a baj, ugyanis az ilyen anya rátelepszik a gyerekére, csak a gyereke által képes magát látni, definiálni, a saját létezését is a gyerekhez rendeli. Na már most senki sem szeretne nem létezni, így a gyermek "elvesztése" az ilyen embereknek halálfélelemmel jár. Persze egy amúgy is szorongó embernél a halálfélelmen kívül aztán van még más is, pl. félelem az egyedülléttől, balesetektől stb.

Ezért igyekszik az ilyen nő minél tovább gyermekként kezelni a már felnőttet is, és mindenféle tudatos illetve tudattalan érzelmi eszközt bevetni, hogy az a gyerek minél tovább függjön tőle, minden szempontból. Ezért van a teljes kiszolgálás, a lelkiismeret furdalás keltése is. pl: "Itt hagyod szegény anyád? Velem mi lesz?" Ha mindezt persze kisgyermekkortól csinálja, akkor van a baj, mert addigra lesz egy kvázi agymosott felnőtt, aki tényleg totális függőségre lesz nevelve.

Ez azért legtöbbször az anyákra jellemző és nem az apákra, mert egyrészt az anyák többet vannak a gyerekkel, az apáknak még megmarad a család fenntartása is sokszor, így nincs idejük csak apának tekinteni magukat. A férfiaknak még a mai napig is több sikerélményük van a munkájukban, és nem kényszerülnek otthagyni a karriert hosszabb rövidebb időre a gyermek születése miatt.

A férfiaknál meg többször alakul ki munkafüggőség. Mert ők meg a munkájuk által, az által amit elértek, azzal határozzák meg magukat, ennek tükrében értékelik saját magukat is. ÖNÉRTÉKELÉS És ugyebár mindenki szeretné magát jónak érezni.

Az meg evolúciós pszichológiai tulajdonság, hogy sokan az ellenkező nemű szülőjükhöz hasonló párt választanak. Egyrészt az a férfi/nő minta amit a családban lát agyerek. Ez pedig jó esetben, elsődlegesen az apa/anya. Csak ehhez tud viszonyítani a gyerek. Ez aztán megmarad felnőtt korra is, másrészt pedig különbözők közül a hasonlót választja az ember, tehát a nem rokonok közül az immunológiailag egyezőt, hogy az utód kihordása zökkenőmentesebb legyen. E kettő pedig sokszor azt eredményezi, hogy végül is a pár nagyon hasonlít az apára/anyára.

Egyébként az én férjem semmiben sem hasonlít apámra. De tényleg semmiben. Pedig akár hasonlíthatna is, mert apukámat is nagyon szeretem. Szóval aki nincs "elrontva" ilyen pszichoterrorral vagy más traumával, azok mind tudják, hogy pontosan kire van szükségük.

Én vagyok a 7-es. 36%-os értékelés hmmm......

Olyan srác vagyok 24 éves, aki pontosan egy egészségtelen anya-fia kapcsolatban nevelkedtem, apám nem volt. Igazából az számomra az érdekes hogy itt nagyon sokan pont arról beszélnek hogy le kell szakadni a szülőről, aki általában szorongásokkal küzd..... ez anyámra igaz.

Nos már beszéltem vele normálisan, hogy nem kell rám főzni, ne vegyen nekem ruhát, nem kell csokoládékat vásárolni, ne pakoljon el utánnam.... és tudod mi történt ez után... semmi. Egyszerűen nem érti meg. Nem fogja fel. Tudom hogy vannak nők akiknek nem jól esett az amit írtam.... de közületek nem hiszem hogy sokan küzdenétek ezzel az problémával. Itt nagyon szépen elmondjátok a vélemenyeteket hogy minek hogy kellene lennie, de amikor jövök én és pont érintett vagyok benne, akkor engem bezzeg lepontoznak. Igazából ez lényegtelen dolog.

Az már sokkal fontosabb, és azt hiszem hogy én vetem fel elősször hogy amikor a szülők szeretetéről és tiszteletéről esik, szó és ugye épp küzdök azzal hogy végre leszáljon rólam, akkor ugye jövök én, aki kijelenti hogy nem kedvelem anyámat és nem szeretem... negatív visszacsatolást eredményezve.... ami ugye a frissen próbálkozó leszakani vágyó fiúkat, hátráltatja, vagy éppen teljes feladásra kényszeríti....

Lehet elméleteket gyártani arról milyen egy ilyen kapcsolat, meg lehet ötleteket gyártani a teendő lépésekről, csak amikor találkozol egy ilyen emberrel, akkor nem ismered fel a helyzetét, és még hátráltatod az amúgy is nehéz küzdelmében.

Pontozzatok, kíváncsi vagyok

Nem, Te a 8-as válaszoló vagy szerintem.

Én nem pontoztalak. De nem ez a lényeg, hanem a megfogalmazásod.

Azt, hogy nem szereted anyádat, az egy dolog, bizonyára okod van rá, amit le is írtál, érthető, de akkor sem illik lebutázni, meg így beszélni róla. Minimális tisztelet mindenkinek jár, akkor is ha amúgy igaz amit mondasz.

Ha a 18-as válaszodat először írtad volna, akkor sokkal hasznosabb lett volna, mint az a néhány odavetett mondat ami a 8-asban van.

Egyébként is Te végül is leszakadtál, hiszen elköltöztél koliba, látod magát a problémát, szóval Nálatok szerencsére nem kétoldalú a helyzet. Anyukád nyilván nem feltétlenül helyesen cselekszik, de ezt már Te is látod. Az utálom, meg a nem szeretem nem vezet semmire. Az utálat semmire sem megoldás, inkább csak érthető emberi reakció. Nem kell szidni senkit, egyszerűen el kell költözni, és a saját lábadra állni. Az utálatod anyukádban csak még nagyobb szorongást kelt, és csak fokozza ezt a kétségbeesett viselkedést.