Beleragadtam egy helyzetbe. Mit tennél?

Hadd meséljek még, jólesik. Hátha valaki kívülről tud valami okosat mondani, és nemcsak én őrlődök itt belülről, mindig ugyanazokat a játszmákat lejátszva.

A gyerekkorom mesés volt, amilyet csak egy gyerek kívánhat magának. Anyám nagyon szeretett. Anyatigris volt, harcolt értem, megvédett, játszottunk együtt rengeteget, tanultunk együtt, mindig megértett. Haladtam is szépen, jó tanuló voltam.

Ahogy kell, jött a kamaszkor, neki pedig valószínűleg a változókor. Gyerekkoromban egy ujjal sem ért hozzám, tizenévesként már előfordult. Életemben először kezdtem félni tőle időnként, és kerestem, hogy hová lett a szeretete. Úgy éreztem, sosem ért meg engem. Le is romlottak a jegyeim, az iskolában, ahol addig éltanuló voltam, csalódást okoztam a tanároknak is. Nem tudták mire vélni, hiszen kívülről nem látszott, mekkora érthetetlen törés van bennem, nem is mondtam senkinek.

Érettségire összeszedtem magam, bár a helyzet csak néha lett jobb, de színötösre leérettségiztem. Utána egyetem, aminek az első időszakát szintén elrontottam, mert mélyültek a sérelmek. Én nem vagyok haragtartó, sosem voltam az senki felé, de anyu igen. Évtizedek múltán is előhozza, képes újra haragudni, sokszor olyan dolgok miatt is, amit ő értett félre, és hiába magyarázom, hogy nem volt bennem rossz szándék, ő tartja magát az álláspontjához.

Aztán amikor már 20 évesen is nekemjött, nem bírtam többet bemenni az egyetemre. Egyrészt szégyelltem magam, bár nyilván senki nem tudott semmit sem, de én belülről úgy éreztem, látszik, rám van írva, teljesen végem volt. Egyetemet váltottam, ahova a párom is járt, és megpróbáltam vele a kollégiumban egy szobában lenne, "összeköltözni", hogy viszonylag önálló életem is legyen. Emiatt még nagyobb baj lett. Évekig tartott a háborús helyzet! Nem részletezem, hogy hogy, de az idegeim felmondták a szolgálatot. Szegény akkori párom mesélte, hogy egy idegbeteg voltam vele is, pedig ő volt az egyedüli, aki tudta, mi van otthon, és megpróbált segíteni. Persze, azt az egyetemet is elrontottam. Ha visszanézem az akkori fényképeimet, egy tönkrement embert látok. Teljesen más a tekintetem, szinte megbolondultam.

Ekkor tartós beteg is lettem, azóta is megvan ez a betegségem. Nem fogom anyámra, tévedés ne essék. Neki is megvan a saját világa, a saját rettenetes nagy problémái, és ő mindig jó szülő volt, a feszült helyzet ellenére is. Ezért is fáj a legutóbbi "takarodj", még ilyet sohasem mondott.

Amikor beteg lettem, abbahagytam az egészet, nem érdekelt már semmi. Műtöttek is, igaz, nem a betegségem miatt, de jött hozzá akkoriban egy másik is, amely a műtéttel sikeresen helyrejött. Sokat voltam kórházban, hol itt, hol ott. Be kell valljam, jólesett. Pihentem végre, és semmivel sem kellett foglalkoznom. A cirkuszok is abbamaradtak egy időre. A párom mellettem állt.

Aztán jöttek a gondok. A párom végül megcsalt. Nyilván neki is kellett volna egy egészséges kapcsolat, fiatal volt ő is. Én meg nem álltam az életem magaslatán, így elváltak útjaink. Ekkor mentem az ország másik végébe, és lediplomáztam. Minek maradtam volna már.

Aztán ahogy írtam, a főállású munkahelyemet ismét itthon találtam meg. És itt tartok. Ki tudja, hogy folytatódik az életem tovább... Neverending story...