Hogyan győzzük meg a 92 éves édesapánkat, hogy költözzön hozzánk Pestre?

Na ugyan szerinted?-,-

Téged hogy lehetne meggyőzni hogy tanyára költözz és a földeken dolgozz egész nap?

Közel sem vagyok 92 éves, de soha nem költöznék el innét ahol most lakom, egyesek ezt nehezen értik meg, de vannak ilyen emberek.

Szerintem sehogy sem tudjátok meggyőzni, 92 évet leélt ott,minden oda köti, és nem hinném,hogy utolsó éveit egy idegen helyen szeretné leélni.

én tisztelném a 92 éves ember akaratát. az ő élete, tudja, hogy boldogtalan lenne Pesten. Borzasztó lenne neki, ha akarata ellenére elvinnétek onnan.

abból a pénzből, amit otthon ráköltenétek, inkább fizessetek valakit, aki minden nap ránéz. valamelyik szomszédja biztos örömmel vállalná.

Mi nem tudtuk meggyőzni a nagymamámat. Egyrészt 300 km-re van tőlünk az a kis falu, ahol ő élt. Szintén jött a magyarázat, ő ott született, ott is fog meghalni.

Sikerült lebeszélni a csirkékről, így miután "elfogytak", nem vett többet, nem bírta már őket sem terelgetni, sem etetni, levágni meg pláne nem.

Aztán a kertet is fel kellett adnia. Fogadott egy embert ott a faluban, aki néhány ezer forintért hetente eljött és művelte a kertet, így még is megvolt az otthoni eleség, de nem neki kellett foglalkoznia vele.

Járt hozzá egy szociális segítő (önkormányzat által kirendelt), mi vele tartottuk a kapcsolatot, ismerem a nagyimat, ő mindig mindent elbagatellizál, ez a hölgy kedves volt, mindig felhívta a figyelmünket, ha szerinte valami nincs rendben. Naponta járt hozzá, így mi is biztonságban éreztük a nagyit, erején felül teljesített, olykor még főzött is a nagymamámnak, nagyon jó lelkű nő volt, rengeteget segített!

Aztán eljutottunk odáig, hogy már nem bírt felkelni az ágyból és a wc-ig sem tudott kitotyogni. 0-24-ben felügyeletet igényelt. 2 hétre kórházba került, ahol a fejébe vette, hogy ő nem hajlandó hozzánk költözni, mert messze lakunk és dolgozunk, senkit nem akar magához kötni és nem akar púp lenni a hátunkon, otthonba megy ott a falujában és punktum, ellentmondást nem tűr. Így is lett, hiába győzködtük. Akkoriban nyitott egy teljesen új egyházi otthon, ki is szemelte magának, onnantól kezdve pedig pláne nem volt apelláta, parancsba lett adva, hogy azonnal intézzük el neki, hogy oda bekerüljön!

Volt szabad helyük még, elmentünk megnézni, kérdezősködtünk, végül beszélgettünk a nagyimmal még egy komolyat, hogy biztosan ezt akarja-e, jöhet hozzánk is, megoldjuk... makacsul ragaszkodott az ötletéhez, hát belementünk.

Teljesen kivirult, misére járhat és lelki támogatást kap anélkül, hogy el kellene mennie a templomig (talán ettől virult ki leginkább), mindig történik valami, elpletykál a szobatársakkal, vagy kiülnek a folyosóra beszélgetni. Jól érzi magát ott. Olyan lett mint egy kisgyerek. Újra tud mosolyogni, lett valami bujaság a szemében, amit már régen nem láttam, ismét szeret beszélgetni, nem depressziós, szabadon tud közlekedni tolószékkel és ami számunkra a legfontosabb, hogy mindig van körülötte valaki, segítenek mindenben, ha kell, az orvosi segítség is közel van, ez nagyon megnyugtat! Sokkal jobban érzem magamat amióta az otthonban van, pedig kegyetlen érzés volt otthagyni őt.

Amikor beköltözött, akkor felajánlottuk az otthonnak a virágai nagy részét, az udvaron elférnek. Örömmel fogadták a felajánlást, a nagyim pedig boldog, hogy egy kis szelet még is megmaradt neki a hobbijából. Amennyire tudja ő locsolgatja és gondozza a virágait továbbra is. :)

Amíg apukátok eltudja látni magát, addig igyekezzetek mindennap beszélni vele és lebeszélni őt olyan feladatokról, amiket már nem tud ellátni. Hozzá nem jár ilyen szociális segítő?

Esetleg leülhetnétek vele beszélgetni arról, hogy mi az elképzelése, mi lesz akkor ha már állandó segítségre lesz szüksége?

6-os vagyok, még valami. Ha még nem tettétek meg, akkor vegyetek neki egy mobilt (vannak már egész jók öregeknek), magyarázzátok el neki, hogy nem nagy érték ez, ha leesik, akkor sincs baj, de bárhova megy ez legyen nála. Tanítsátok meg hogy tud titeket hívni, nektek pedig mindig legyen egy B tervetek, legyen akit ki tudtok hozzá küldeni azonnal, pl ha elesne a kertben és nem tud felkelni. (én az ilyenektől féltettem a nagyimat leginkább)

A háziorvosával is tartsátok a kapcsolatot, nekünk ez is egy "titkolt taktikánk" volt. A nagyim sosem panaszkodott, mindig a szociális segítő hölgy mondta el, hogy éppen ez fáj neki vagy az fáj, de nem akar orvost mamám. Nem? Hát felhívtam én, hogy menjen ki és nézze már meg! Ha már ott volt, akkor a nagyim szívesen elpanaszkodta neki búját, baját.