Mit csináljak? A szűleim nem ismerték fel hogy Asperger-szindromás vagyok?

És szeretnél az lenni?

Miért lenne az jó neked, ha tudnád, hogy az vagy?

Háziorvostól kérsz beutalót pszichiátriára (lehetőleg ne azzal nyiss hogy mert aspergeres vagy, csak elmondod hogy gondjaid vannak). Pszichiáter majd megállapítja mi a bajod és milyen kezeléseket javasol.

Amit fontos tudni: Pszichiáterek, pszichológusok nem véletlenül utálják, ha valaki önmagát "diagnosztizálja", még akkor sem ha a betegség leírásánál az illető 100%ban magára vél ismerni a diagnosztikai kritériumok alapján. Komolyan, hülyét kapnak az interneten öndiagnosztázálóktól. Ha ilyen egyszerű lenne a diagnosztika, könnyű dolga lenne az orvosoknak, valójában sokkal összetettebb.

Nagyon sok mentális probléma produkál egymáshoz hasonló tüneteket, akár az egész életed nézve is, szóval nem jó ötlet magadnak eldönteni, hogy Aspergered van, ez pont egy nagyon ritka rendellenesség, amivel a problémás fiatalok igen nagy része diagnosztizálja magát, túlnyomó részüknél más áll a probléma hátterében, ezt majd a kivizsgálások megállapítják.

Ami a szülőket illeti: nem tudom hány éves vagy, de az Asperger nem olyan rég került a köztudatba, ha mondjuk rendszerváltás előtt születtél, akkor meg pláne kevésbé voltak felvilágosultak a szülők, és ha problémás is volt a gyerek, inkább nem akartak speciális iskolát neki, az ugyanis egyenlő volt a "gyogyóval", ez máig is sok helyen gondot okoz, ugyanis egy életre szóló stigma a gyerek számára, ha kisegítő suliba járt.

Nem biztos, hogy kívülről olyan feltűnő volt, amiket átéltél, nem biztos, hogy egyáltalán felmerült bennük, hogy bármi bajod van, vagy ha igen, annak jelentőségét lehet, hogy lekicsinyítették. Vagy figyelmetlenek voltak, ismeretlenül nem lehet megmondani. De ne hibáztasd őket.

Az én anyám rengeteg sok problémámat egyáltalán nem vette észre, vagy akadt, amit csak túl későn (és szervi bajról beszélek, nem mentálisról, olyanról, ami tényleg mindenkinek feltűnt rajta kívül). Nem hibáztatom érte, felnőttként elbeszélgettem vele erről. Kiderült, hogy egy erős tagadásban élt, belül, tudat alatt annyira rettegett hogy beteg vagyok/leszek, hogy nem is igazán vett tudomást arról sem, ami ott volt a szeme előtt, vagy megmagyarázta valami banális aprósággal, inkább, minthogy szembenézzen vele, énvédelmi reakció volt nála.

Én 32 évesen jöttem rá, hogy autista vagyok (valószínű Aspergeres- korán és jól beszéltem, főiskolát végeztem).

Soha nem tudtam volna meg, hogy érintett lehetek, ha nem született volna két gyermekem és nem indul el náluk a kivizsgálás szintén autizmus ügyben.

Nem tudom hány éves vagy és miért akarsz annyira diagnózist?

Ez egy életre szóló stigma, amit nem tudsz levakarni. Pl. ha én elmennék magam diagnosztizáltatni, akkor soha többé nem dolgozhatnék a szeretett szakmámban.

Nekem nem éri meg. Jól elvagyok diagnózis nélkül, akkora nehézséget nem okoz számomra az emberekkel való kommunikáció, van egy-két barátom és azon kívül, hogy nem értem a vicceket, a szabályokhoz ragaszkodom egész jól megvagyok!

A gyermekeimet is nagyon féltem, hogy mi lesz velük felnőttként. A diagnózissal már munkába állni sem egyszerű, az első hibánál, vagy problémánál kiteszik, mondván ő úgy sem tudná normálisan ellátni a feladatot.

A pszichiáter jó ötlet, bár annak idején rajtam észrevették, hogy más voltam, mint a többi gyermek, dührohamaimban törtem-zúztam a lakást (még mindig szoktam néha, de már csak eldobok valamit, aztán le is higgadok), mégis azt mondta a szakember, hogy semmi bajom, nem értik miért kellett engem ilyen vizsgálatra vinni (háziorvos küldött a szüleim kérésére).

A gyermekeknél is hónapokba-évekbe telik a diagnózis kimondása (rengeteg utánajárással és vizsgálattal).