Lemondhatok a felügyeleti jogáról?

Azért mert rossz szülő vagy elakarod dobni a gyerekedet?

Inkább nézzél magadba hogy hol rontottad el a dolgokat!

Az olyannak aki nem képes foglalkozni a gyerekével nem is lett volna szabad szülnie,ha rossz a lányod akkor azt csak magadnak köszönheted!

Úgy állsz a saját gyerekedhez hogy nem bírod ki vele=valamit elrontottál.

Nem nevelheted úgy mint az idősebb lányodat,mindenki eltérő személyiségű,próbálj meg hozzá közel kerülni és rájönni hogy mi a probléma,de ha eddig nem alakítottatok ki szoros kapcsolatot nem hiszem hogy megnyílna neked.

"Lemondhatok a felügyeleti jogáról?

beadjuk egy bentlakásos iskolába,legszívesebben lemondanánk a felügyeleti jogáról.

Lehetséges lenne, hogy valaki más legyen a gyámja??

U: A családból már mindenki utálja őt."

Ezt olvasd el még egyszer és tedd fel a kérdést magadnak, hogy egy "anya" írhat-e ilyet a saját gyerekéről!!

Gondolom 14 évvel ezelőtt is hasonló színvonalon voltál nem véletlen lett az a gyerek ilyen. Nem magától és nem véletlenül történt.

Ilyen esetekben egy igazi anya nem szabadulni akar a gyerekétől, hanem kétségbeesik és körömszakadtáig próbálja megmenteni a gyermekét és nem azon filózik, hogyan szabadulhatna meg tőle. Ez nem semmi. Valami itt nagyon kicsúszott a kezeidből és erről nem ő tehet. Te csak végeredményt látod azt hiszed az ő hibája azt nem látod, hol rontottad el.

A kamaszkor nagyon zűrös egyeseknek zűrösebb képzeld el ha minden szülő eldobná magától ilyenkor a gyerekét. Fél magyar ország az utcán meg zaciban lenne.

Ha már így el lett cseszve az a gyerek akkor javasolnék egy gyermek pszichológust illetve családterapeutát, mert ez közös meló lesz ugyanis nem a gyerek hibája, hogy nem a helyes irányba terelődött. Valami bántja, valami hiányzik neki.

Ismeretségi körben volt balhés kamasz, rajta az iskolai pszichológus segített.

Egyébként meg van gyermekotthon, becsaphatod, lemondhatsz róla, kerülhet átmenetileg nevelőszülőkhöz de arra készülj fel, hogy egy még nagyobb lelki roncs lesz belőle és a b*dös életben nem fog tisztelni és becsülni még ennyire sem és ez akkor lesz fájdalmas ha felnő, megjön az esze, kimászik a bajból és rendes ember lesz belőle.

Egy olyan gyerek, aki úgy érzi komolyan veszik és figyelnek rá annak nincsenek ilyen allűrjei. Nyilván nem a megfelelő reakciót kapta részedről a problémáira, amit várt és inkább máshol kereste a megértést. Sajnos rossz helyen.

Honnan szerzi a pénzt a bulikra, a cigire, az alkoholra? Ne adjatok neki zsebpénzt! És ne vigyétek olyan helyre ahol megalázhat. Ne engedjétek buliba, ha nem viselkedik normálisan.

A bentlakásos iskola nem jó terv, mert akkor csak romlanának a dolgok.

Ja és ha pasizik-szexel, vidd el nőgyógyászhoz és írassatok fogamzásgátlót. Figyelj rá, hogy mindennap pontosan szedje. Jöhet bárki azzal, hogy egészségtelen, de inkább ez mint egy becsúszott baba...

Beszélgessetek többet. Ne éreztesd, hogy már utálod, legyél vele kedves, akkor majd megnyílik egy idő után és elmondja, mi baja.

"Nem hinném, hogy én csináltam volna valamit rosszul"

Áááh soha! Magától lett ilyen.

A falra mászok ettől a lerágott szülői védekezésről. Mindig a gyerek a hibás. De miért is?

A legszomorúbb, hogy a felnőttek nagy részének eszébe sem jut, sőt sérti a büszkeségét tudomásul venni, hogy valamit elrontott.

Én se nagyon beszélek anyámmal. Ő nem érti, csak néz bele a világba értetlenül, szerinte ő semmiben sem hibás.

Én viszont kaptam tőle egy idegösszeomlást, pánikbetegséget és amióta az eszemet tudom soha nem értett meg, nem is ismer, talán még önmagát sem ismeri eléggé. Csak arra emlékszem, hogy mindig neki lehetett igaza, mindennek úgy kellett lennie, ahogy ő elképzelte, én valahogy egy másodrendű dolog voltam a lakásában. Ha rá hallgatok most egy iskolázatlan paraszt lennék mert szakmunkás után valósággal a földhöz verte magát, hogy érettségizni akartam /meló mellett/, meg nyelveket tanulni.

Sose biztatott, sose állt mellém, tiszta ciki volt vele elmenni bárhová mert úgy viselkedett és sose vette magát észre. Mindent rajtam vezetett le képtelen volt megérteni az én korosztályomat. Tiszta idegroncs volt /nem tőlem/ és sose tudott normálisan szólni hozzám. Hányszor volt, hogy addig csesztetett, amíg el nem bőgtem magam...

Aztán egy idő után elengedtem a fülem mellett akkor meg az nem tetszett neki, hogy nem figyelek rá. De,hogy miért az nem esett le neki. Csak az tűnt fel neki, hogy visszabeszélek az nem, hogy előtte lealázott, hülyeségeket mondott. Nekem soha nem lehetett igazam.

Egy idő után már a barátaimat sem vittem fel magamhoz, és nem csoda, hogy semmit se mondtam el neki.

Úgy eltávolodtunk egymástól, hogy csak na pedig kis gyerekként nagyon szerettem, mindig a nyakában lógtam csak felnőttként nem tudott velem és magával se mit kezdeni pedig nem voltam egy problémás gyerek inkább egy megalázkodó, beidomított, jó kislány de neki semmi nem volt elég jó.

De ő azért semmiben sem hibás ő mindent jól csinált. Szerinte!

De ő már túl öreg ahhoz, hogy megértse és én már nem is fáradok vele. Felnőttem saját életem van.

Javaslom húzd ki a fejed a homokból és minél hamarabb tudomásul veszed a hibáidat és elkezdesz dolgozni kettőtök kapcsolatán annál jobb.

Innen még vissza lehet fordítani.

Jól írta itt valaki: minden gyerek más egyéniség, más elvárásokkal, más habitussal. Nem lehet két gyereket egyformán nevelni.