Az édesanyám meghalt 3 hónapja, de rettenetesen hiányzik, úgy érzem, ezt nem lehet kibírni. Fog ez javulni, más hogyan tudta ezt feldolgozni?

Egyetértek az előttem hozzászólóval.

Ez segíthet mindannyiunknak még:

http://www.youtube.com/watch?v=eKXWiCACHWk

Az én édesanyám ma 87 évesen hajnalban fáradt el végleg, és adta fel a küzdelmet örökre. Apukám 2006-ban ment el 81 évesen. Én 42 vagyok és egész életemben a szüleimmel voltam, voltak komolyabb párkapcsolataim, de akkor is sokat voltam otthon velük. Egyikőjük sem volt beteges, egyszercsak lehetett látni rajtuk az idős korból adódó elfáradást, és megtörtént az elkerülhetetlen. Kemény törvény ez, a természet alkotta törvény, ami ellen nem tudunk mit tenni. Napközben van dolgom, intézem őket, már csak a tragédiával kapcsolatosan is, és meglepő módon """könnyen veszem"""

Akkor van gond, ha a 2007-ben elhunyt nővérem gyerekeivel kell beszélnem, akik a mai napig nem tudták feldolgozni az édesanyjuk elvesztését. Olyankor előtörnek az érzelmek..... Aztán amikor hazaérek, és belépek az ajtón, belémhasít valami iszonyat, mérhetetlen fájdalom, hiányérzet, tehetetlenség, és a felismerés, hogy soha többé nincs, nem jön haza, nem tudok neki mondani semmit, nem tudom átölelni, nem tudok neki kávétfőzni, és tehetetlen vagyok, nem tudom elfogadni. Úgy érzem, mintha kiszakítottak volna belőlem valami nagyon fontosat, pótolhatatlant. Ilyenkor előjön az, hogy mi lett volna akkor, ha..... meg ha nem úgy...... akkor talán még itt lenne.

Nincs itt, és elviselhetetlennek tűnik a hiánya.