Apám úgy érzem tönkretesz. Hogyan lehet együtt élni így egy emberrel?

Mindig is önbizalom hiányos voltam, félénk és rájöttem, hogy ennek apám az oka. Neki semmi nem jó, amit csinálok. Munkamániás, de már nyugdíjba kellett mennie, így egész nap itthon rendezkedik, dirigál. Mindent úgy kell csinálni, ahogy ő elvárja különben üvölt és mindennek elhord. Ha a barátaimmal találkozom akkor is rögtön bűntudatot kelt bennem, hogy minek találkozom velük, ahelyett, hogy otthon takarítanék. Bármit csinálok nem jó neki. Lusta, dög, szem.ét jelzőkkel illet nap mint nap. Édesanyámmal is ezt csinálja, őt hibáztatja mindenért, aki már bele betegszik ebbe..

Most ünnepekkor különösen rossz a helyzet, amikor nagytakarítunk és össze vagyunk zárva egész nap. Ha el mernék menni, jön a lehordás, hogy semmirekellő vagyok, anyámat dolgoztatom magam helyett stb. És szörnyű érzés bevallani, de amikor pl. azt hozza fel, hogy inkább "idegenekkel" = barátaim vagyok, mint a családommal akkor teljesen igaza van. Tőlük sokkal több szeretetet kapok, már fizikailag fájnak a szavai. Tavaly pl. kapott egy közös ajándékot anyukámtól és tőlem, egy cipőt, amire tudtuk, hogy vágyott. Meglátta, elkezdett kiabálni, hogy mi ez a sz.ar és mi csak azért élünk, hogy őt idegesítsük, aztán visszaküldette.

A költözés még nem opció, 18 éves vagyok és gimnáziumi tanuló. Emellett azt se bírnám végig nézni, hogy anyukámmal egyedül hagyom és akkor ő kapja ezt a sok bántást, illetve a kiskutyám és macskám az oka, hogy nem menekültem még el valahova..