Elvált szülők gyerekei, nektek volt már kisebbségi érzésetek olyan családok előtt, akik egyben maradtak, és főleg boldogak is együtt?

Nem is az, hogy kisebbségi érzés, az ismerőseim szülei fele elvált kb, nem egy kirívó dolog ma már.

Olyan volt, hogy elhondolkodtam, milyen gyerekkorom lehetett volna és milyen lenne a személyiségem, a párkapcsolatohoz fűződő viszonyom ha szüleim nem veszekednek 2 évig majd válnak el 7 éves koromban.

Nagyon kevés emlékem van úgy 4-5 éves koromból ahol még úgy ébredek, hogy anyu, apu is ott van a házban mikor kirohanok a szobámból. Vagy közös karácsony, szülinap ahol még jó volt a hangulat. Be kell valljam, legkedvesebb emlékeim között vannak ezek. Szerintem teljesen máshogy alakul az életem, ha mindkét szülő jelen van. Inkább attól volt kisebbségi érzésem, hogy apu"lecserélt" egy új családra, fiatalabb feleségre, új gyerekekre. Szerintem ettől van bennem egy erős bizonyítási és megfelelési kényszer a párkapcsolatsimban. Hogy mindent megteszek a férfiért akkor is, mikor már nem kellene, cssk el ne hagyjon. Nem az a fajta kisebbségi érzés, amire te gondolsz, nem más embrek felé, de ez sem jobb. Dolgozom rajta utolsó években.

Felnőttként váltak el, addigra más inkább örültem, hogy végre.

Az rontott sokat apámmal való viszonyomon, hogy a második felesége csak 5-6 évvel idősebb nálam.

Anyámmal se voltak egykorúak, 7 év van köztük. A „mostohaanyám” sokgyerekes fiatal anyaként jött vele össze, kölcsönös a dolog. De a lánya lehetne.