Rossz vagyok, ha emiatt élnék távolabb anyukámtól?

Anyukámról mondhatom, hogy teljesen kontrollmániás, amit gyerekként még azt hittem normális, de sajnos felnőttként is így viselkedik velem. Nem volt sem privát szférám, sem saját akaratom, minden tű pontosan úgy kellett legyen, ahogy ő azt elképzelte. Gyerekként görcsben állt a gyomrom mielőtt hazaért, mert mindig belekötött a függöny állásába is. Sosem tudtam, hogy éppen rossz passzban lesz és kiabálást kapok vagy szeretgetést, ez a kettő váltotta fel egymást. Nyomasztó és feszültséges a közelében lenni, amit mostmár a férjem is szokott érezni.

Azt hittem felnőttként változni fog a viselkedèse. Jelenleg külföldön dolgozunk, saját házra gyűjtünk és néhány hétre amikor hazamegyünk, az én szülőházamban töltjük ahol lakik anyukám is. Első 1-2 nap nagy az öröm, majd jönnek a követelőzések. Mai napig képes megsértődni ha valamire nemet mondok vagy nem azonnal csinálom meg. Pl legutóbb mikor otthon voltunk felhívott, hogy hozzak el neki valamit mire ő hazaér munkából, én közöltem hogy már nem vagyunk otthon de holnap szívesen elhozom, sértődötten kinyomta a telefont. Ha épp nincs kedvem vele menni vásárolni, vagy kitalál valami dolgot és közlöm hogy nekem aznapra már van programom képes veszekedni velem. Állandóan szivességeket kér és érzelmileg zsarol ha nemet mondanék. Sokszor megkapom a “na nem baj, tőlem se kèrj majd semmit. Majd megcsinálod ha nem leszek” mondatokat.

Ami miatt bűntudatom van, hogy apukám meghalt mikor 14 voltam, testvérem nincs, és nagyitól néha azt hallom, hogy legalább mi tartsunk össze, mert ketten vagyunk egymásnak, ne hagyjam cserben stb. Normális esetben én is így gondolnám, de mivel ilyen nehéz természetű, nagyon taszít magától. Nem akarok megfelelni neki, de másképp állandóan vita van. Aztán utána azzal jön, hogy de ő nagyon szeret, én vagyok kemény vele, mintha bipolàris lenne. Emiatt azon gondolkozunk, hogy ha a településünkön levő telekre èpittetnénk a házunk, ugyanez folytatódna és nem lenne nyugodt életünk. Így gondolkozunk, hogy távolabb költözünk, 120kmre egy városba és látogatási időre lennénk együtt csak.

Ezen gondolkodom most, mert amúgy ha gyerekünk lesz nyilván idilli lett volna, hogy közel legyenek a nagyszülők és jó családi kapcsolatot ápoljunk… illetve kissé bűntudatom van, mert egyedül hagynám úgymond ( van èlettársa de egyre rosszabb a viszonyuk) pedig “illene” segítenem őt, de közben annyira taszít a személyisége, hogy mellette sem lenne jó.

Ti mit gondoltok erről? Voltatok hasonló helyzetben? Közel vagy távol kerültetek és mi volt jobb megoldás ?

28n