Ez már abúzusnak számíthat?

Rossz gyerekkorom volt. Apámtól rettegtem, terrorizált, anyám tétlenül nézte.

Apám minden nap lefeküdt aludni ha hazajött a munkából (8-13 között dolgozott...) és akkor nekem is aludni kellett, ha tetszett ha nem, nem engedett ki pisilni. Ha valahova mentünk akkor sem lehetett pisilni. Inni sem nagyon adtak így 10 èves koromtól veseproblémáim vannak.

Nem hitték el, hogy szorít a cipőm-gyorsan nőtt a lábam- amíg le nem esett a körmöm.

Este 11-ig nyaggatott a leckékkel 7-10 évesen, nem engedett lefeküdni, reggel korán meg kelni kellett. Szegények voltak, vagyis apám spórolt, fèlretette a pénzt, nekem meg nem voltak ruháim, szakadt tréningben jártam egész evben meg masok kinőtt ruháiban. Nem volt ünneplőruhám sem, pedig zeneszt akartak belőlem csinálni (mondjuk eleinte hangszerem sem volt..). Nem volt elegáns cipőm és azt kellett hazudjam a tanárnak fellépések előtt hogy otthon felejtettem..kaja sem igazán volt, emlékszem hogy a nagymamámnál mindig telezabáltam magam és ha ott voltam nála 1-2 hétig (azok voltak a legboldogabb napjaim a gyerekkoromból) kitelt a kis aszott etióp arcom. Mindig nekem adták a segèlycsomagokat az iskolában.

Rettenetesen féltem apámtól. Mindenért megbüntetett és megvert, ami a házban történt (pl.eldőlt valami a konyhában miközben én a szobámban voltam). Azért is megbüntetett ha leizzadtam tesin vagy ha az utolsók között jöttem ki az osztályból (mert váratom!!!!). Nem lehettek barátaim, nem mehettem sehova, hozzám nem jöhetett senki.

Sokat tudnék mesélni. Voltak -majdnem-titokban maradt öngyilkosági kísérleteim és kamaszkoromban konkrétan alkoholista voltam, de ez nem zavarta különösebben őket. Sok krónikus betegségem alakult ki kamasz/felnőtt koromra és elég pocsék állapotban vagyok fizikailag. 19 évesen már elmentem otthonról, azóta csak látogatóba megyek.

Nem volt szexuális zaklatás meg 8 napon túl gyógyuló sérülések, úgyhogy nem mondhatom hogy bántalmazott voltam, de valahogy mégis úgy érzem..