Mit szólnál, ha a lányod huszonéves korára vallásos lenne?

Az alapján, amit leírsz, ez egészen normális helyzet, és szerintem teljesen szuper, ha egy gyerek (mármint valakinek a gyereke) idővel ki tud lépni abból a mederből, amit a szülei akarva-akaratlanul "megszabtak" neki. Nyilván, ha én nem vagyok vallásos, nem fogom úgy nevelni a gyerekemet, hogy az legyen, de ideális esetben nem is gyűlöltetem meg vele, inkább megmutatok neki mindenfélét, vagy legalább kommunikálom felé, hogy nyugodtan kérdezzen tőlem, vagy járjon utána, ha érdekli valami ilyesmi.

Az általad felvázoltaknál szerintem relevánsabb kérdés, hogy mit tesz az ember, ha a gyereke szélsőség felé tolódik (és itt már egyáltalán nem csak a vallás jöhet szóba, hanem bármilyen szélsőséges, akár emberellenes értékítélet). Ez a helyzet valószínűleg többnyire nehezen megoldható ilyen keretek között, az viszont biztos, hogy a nyílt, de megértő/nem elutasító, vak kommunikáció hatékonybb, mint adott esetben a tiltás, figyelmen kívül hagyás, megtagadás, degradálás stb.

Viszont azzal, hogy azt írod: "egyszercsak arra eszméltek, hogy a lányotok katolikus templomba jár, imádkozik", arra utalsz, hogy ez neked már elfogadhatatlan és szélsőséges? Mert az, hogy az ember valami ilyesmiben talál megnyugvást vagy hasonlót, olyasmiben, ami nem átverés (mint a spirituális trendek nagyrésze) és nem veszélyes, azért még messze van a vészhelyzettől. Sőt. Örülhetsz neki, ha ez a másiknak segít.