Van itt olyan, akinek különleges, nem hétköznapi a kapcsolata a gyermekével? Elsősorban pozitív értelemben

Az exem mondta 43 évesen, hogy neki különleges kapcsolata van az édesanyjával. Szimbiózisban éltek a 72 éves mama meg a 43 éves "kisfia". Nem véletlenül az exem.

Ez a következménye, ha valaki gátolja a gyermek autonómiáját. Pán-Péter lesz belőle.

Én most “gyerekként” válaszolnék. Bár már felnőttem és elköltöztem, de mindig nagyon jó kapcsolatom volt/van a szüleimmel. Olyan tisztelettel és szeretettel voltunk és vagyunk egymás felé, ami azt gondolom, hogy ritka. Nem majom szeretettel szerettek és neveltek, tehát ha bármi olyat tettem vagy mondtam ami szerintük nem volt helyes, akkor leültek velem és normális hangnemben elmondták a véleményüket. De azt fontos kihangsúlyoznom, hogy mielőtt leültünk volna megbeszélni, mindig megkérdezték, hogy akkor abban a pillanatban alkalmas-e a beszélgetés vagy inkább később térjünk vissza rá. Ha nem akartam éppen akkor beszélni, akkor csak annyit mondtak, hogy szóljak ha már készen állok beszélni a dologról. Nem feltétlenül kell nagy dolgokra gondolni, pl. ha csak egy rossz jegyet kaptam. Miután átbeszéltük a dolgot, akkor ha kértem mindig segítettek megoldást találni. Mindig bíztak bennem maximálisan, elengedtek gyakorlatilag bárhova, ahova menni szerettem volna. Elmondtam hova megyek, kikkel megyek, meddig maradok. Amúgy annyira extra jó fejek, hogy mikor egy buli után full részegen hazaállítottam, segítettek bemenni a szobámba, de folyt a könnyük a röhögéstől, aztán miután felkeltem azt hittem, hogy valami krva nagy lebszást fogok kapni, de végül csak nevetve azt mondták, hogy egészségemre, viszont legközelebb úgy igyak, hogy ha hazaérek akkor a szobámig legalább találjak el. :D Azt szerintem kijelenthetem, hogy sokat számít(ott), hogy jó házasságban élnek a szüleim, mert így jó mintákat hozok tőlük, otthonról és mindig biztonságban éreztem magamat gyerekként is és most is. Az is sokat számít, hogy hagyták megélni a tini koromat, tehát a tini kori szabadságot, hagytak “leválni” magukról, hagytak felnőtté válni és ami szintén nagyon fontos: mindig hagyták, hogy legyen SAJÁT gondolatom, sosem akartak befolyásolni és/vagy irányítani.

Lehet, hogy ez másnak nem különleges kapcsolat, de én hálás vagyok a szüleimnek a gyerekkoromért és a nevelésükért, mert (minden egó nélkül) azt gondolom, hogy jó embert neveltek belőlem. :)