A szülők miért tagadják a gyermekkori bántalmazásokat, megaláztatásokat?

Neked trauma volt, neki meg csak egy átlag kedd. Te se emlékszel egy sok évvel ezelőtti átlag keddre, amin semmi különös nem volt.

Na meg senki nem szereti beismerni, hogy egy seggtitán.

Az erőszak körforgásáról hallottál már?

Legyen az bármilyen borzalom, ha az emberek megszokják, nagyon sokan csak részt vesznek benne, nem merül fel, hogy ez jó-e, lehetne-e másként is.

Ehhez tudatosság, kritikus gondolkozás és függetelnség kell.

Gyerekként az ilyen szülők elszenvednek egy csomó ilyesmit, és úgy gondolják, hogy ez normális, vagy "szükséges rossz". Mint a fogorvosnál ha fáj, morálisan találnak valami hasonlatot, hogy miért tett jobb emberré az a pofon.

Mire ő kerül a pofon másik oldalára, már nem gondolkozik azon, hogy ő áldozat-e, az egész rendszer fals-e.

Mindezt megkérdőjelezni, felelősségre vonni érte valakit elég bátor dolog, hiszen az egész környezeted, családod ellen mész.

Egyszerűbb beállni a sorba, pláne ha anyagilag, érzelmileg, egyéb téren függesz ettől a féltől.

Márpedig egy régebbi családmodellben a nagyszülők szava sokat nyomott, minden téren, és nem volt szociális háló ami elkapjon.

Pláne, hogy sokan nagyon fiatalon lettek szülők, még maguk sem voltak túl a saját gyerekkorukon.

Persze nem felmenteni akarom őket, sőt.

Inkább óva intenélek, hogy tudatosan lépj ki ebből a körforgásból, vizsgáld meg a saját hiedelmeidet, beidegződéseidet.

A régi fájdalmakat nem a szőnyeg alá seperni, hanem kibogozni, racionálisan átlátni, és a lelket meggyógyítani. Ahogy nézem, ez éppen folyamatban van, átrágod magad a miérteken.

Sokszor sajnos az a válasz, hogy mert nem is gondolkozott el rajta. Mint mondták, nekik kedd volt. Stresszes kedd, de csak kedd, egy a sok közül.

És vigyázz, mert neked is lesz stresszes kedded, amikor az első reflexből jövő reakció valami régen tanult borzalom lesz. Én is látom magamban, és nem szép.

Egyrészt annyit bántottak, hogy nem emlékeznek az összesre.

Másrészt ők ezt full "nevelési célzattal" csinálták, szerintük ez teljesen normális dolog, semmi elítélendő nincs benne.

Nem értek egyet az ilyen boomer nevelési módszerekkel, de tuti te is teszel majd valamit, amin majd a te gyereked halálosan megsértődik és akaratlanul sebeket okozol neki. Aztán felemlegeti és te full máshogy emlékszel majd rá vagy magyarázkodsz, hogy az ő érdekében volt, különben is nem is volt olyan rémes, stb.

Én azt látom, hogy az emberek eleve nem szeretik rossz színben feltüntetni magukat, nem szeretik beismerni a hibájukat és nem szeretik, ha sérül az egójuk. Szeretnek abban a (hamis) tudatban élni, hogy ők aztán mindent megtettek, mindent jól csináltak.

Saját anyámnak egyszer hoztam fel az életben közel 30 évesen, hogy talán az az összes gátlásom, problémám, bezártságom oka, hogy egy alkoholista agresszív állat mellett kellett felnőni.

Erre azonnal átment szemrehányó védekezésbe:

"Az már régen volt"

Mintha az eltelt idő semmissé tenné a történteket.

"régen túl kellett volna tedd magad rajta"

Ezt a mondatot igazi szemrehányásként képzeljétek el, mert nyilván én vagyok a hibás, hogy nem tudtam túltenni magam, hát rég túl kellett volna. Azt, hogy hogyan soha nem magyarázták el, csak "oldjam meg".

"Te mindig is ilyen voltál"

Ez szintén az egyik legfájóbb mondat, amivel teljesen elbagatellizálja 20 év terrorját és szenvedését, mert hát "én voltam ilyen" és véletlenül sem a környezetem miatt váltam azzá, akivé.