Hogy tudnám rávenni az anyámat, hogy fogadja el, hogy nekem sosem lehet senkim?

Mindig is ronda voltam, mint a bűn, és már öregnek is számítok (30 éves), sajnos meg is látszik rajtam a korom. Szóval nem egy testképzavaros tini vagyok, aki amúgy baromi jól néz ki, csak az Instagram miatt tartja magát rondának. A személyiségünk ha passzol, az nem elég, mert azt barátságnak hívják. Ahhoz, hogy annál több legyen, vonzalom is kell, és én egyáltalán nem vagyok vonzó, soha, egy minimális mértékben sem voltam az.

Nem, nem vagyok válogatós.

Eddigi egyetlen barátom, akivel 20-22 éves koromig voltunk együtt, azóta is időnként összejártunk, de rajta kívül senkim se volt, szintén ronda, csóró, anyjával lakik, szóval nem, nem várok el még normálisan kinéző/normális anyagi helyzetű férfit sem, nem hogy jóképűt/gazdagot. És még ő is röhögött azon, hogy majdnem elütött egy autó; úgy mosolygott, amikor régebben a szuicid gondolataimról meséltem neki, mintha a legnagyobb örömhírt hallotta volna; más (csinos) lányokat bámult az utcán engem ölelve/az én kezemet fogva; őket mindig sajnálja/megvédi, bármilyen kis nevetséges attrocitás éri őket; pornót nézett szexi, csinos lányokkal, miközben ott voltam neki és próbáltam neki mindent megadni mindenféle értelemben, peldául a kedvéért rengeteget fogytam; a hátam mögött találkozót akart megbeszélni egy csinos lányismerősével, miközben együtt voltunk, és még sorolhatnám.

Valakivel összejönni, aki emberként bánik velem, olyan, mint ha egy süketnéma énekes akarna lenni, vagy nem tudom... egyszerűen képtelenség.

Ő mintha alacsonyabb rendűként kezelne, mint a testvéreimet, akiknek mindig van valakijük.

Nem csak az fáj, hogy nem tetszettem soha senkinek, hanem az is, hogy ő szerinte ezért kevesebb vagyok.

Olyan érzés, mintha senki se szeretne. Próbálok többet dolgozni a kelleténél, és a sikerélményektől jól érezni magam, de időnként, ha anyámmal huzamosabb időt töltök, előjönnek ezek az érzelmek.

Egyáltalán meg tudnám értetni vele, hogy nekem bizony nem lehet senkim, aki minimum emberként kezel, illetve, hogy 30 év után végre fogadjon el így?