Egy 4 és egy 5 éves gyermek hogyan éli meg a válást?

3

5 éves voltam, amikor elvaltak a szüleim, a húgom 3. Nem, nem viselt meg bennünket. Jócskán felnőttek vagyunk már mindketten. Nem kell mindenbe mindent belemagyarazni. Pláne mivel minél fiatalabb egy gyerek, annál könnyebben alkalmazkodik a változáshoz.

4, 5 éves emlékek természetesen jellemzően a legtöbb felnőttnál kár maradandóak lehetnek, gondolj csak bele, te is valószínűleg emlékszel az ovis jeledrem az ovis farsangi jelmezedre, a legjobb barátnődre, a mászókákra… aztán ezek nem olyan jelentősek azért nyilván, mint egy családtagod…

Veszteségként élik meg ezt a gyerekek, hiszen ebben az életkorban még ún “mágikus gondolkodásuk” van - nézz utána esetleg ennek, nagyvonalakban köze van a mesék világához, a varázslatos eseményekhez… a jövőre való tudatos gondolkodás, az ok-okozati kapcsolatok reális szemlélése nem jellemző rájuk. Szóval borzalmasan lesarkítva úgy élik meg kb, hogy apa (nekik a nevelőapa igenis szeretett személy lehetett, azért nem nagyon érthetik a vérszerinti meg örökbefogadott meg nevelt meg élettárs meg ilyesmi fogalmakat- nekik az számít: jelen volt, szeretett személy volt, törődést adott, napi rutin része volt- aztán hopp elmegy. Akkor is jellemzően “hopp-elmegy”-nek élik meg, ha a szülőpár magyaráz nekik olyasmit, amit a mágikus gondolkodásukkal nehezen emésztenek meg, mert eleve nem értik a felnőttek párkapcsolati dinamikáját.

…hát anyaként meg azt tudom mondani, hogy az, hogy hogyan élik meg a veszteséget, a szeretett személy eltűnését/kilépését az életükből az nagyon egyéni már ebben az életkorban is. Vannak a veszteséget jobban toleráló, mások felé könnyebben nyitó személyiségek és olyanok is, akik lassabb tempóban, nehezen, sokat rá gondolva, sokat keresve, nehezen leszakadva tudnak majd csak idővel belesimulni az új felállásba…

A fejük felett történnek meg a dolgok… akkor is, ha tudatos szülők próbálják nekik elmagyarázni a miérteket. Erre érdemes gondolni és a maradó felnőtt igyekezzék nagyon érzelmi támogatást, odafigyelést, törődést adni… a szokottnál többet is akár… ami nehéz magának az elvált felnőttnek is a maga sebeivel, de ez akkor is ilyen.

Érdemes lehet segítőt (mentálhigiénés szakember, pszichológus stb) bevonni, aki megismerve a gyerekeket és az esetleges szorongásaikat konkrét tanácsot tud adni.

A kérdésben kiírt 4-5 évesnél kisebb, 2 éves alig múlt a gyerekem, amikor váltam.

Már kamasz, lassan felnőtt.

Igenis felelős az elvált pár a gyerekeik megéléséért is.

A 2 évesnek is volt “radarja” ahhoz, hogy érezte, látta, detektálta, hogy én pl sírok. Ő még az utánzó korszakában volt, így pl amikor én azt hittem, alszik és a kanapén ülve elpityeredtem magam, azt vettem észre, hogy odakapaszkodott a térdemhez, megölelte és ő is sírt.

Nyilván, ha megkérdeztem volna, miért, nem tudta volna sem kifejezni, sem megérteni, hogy azért, mert

- anya elvált, szorong, kétségei vannak

- apa nincs itt vagy hasonlók.

Sírt, mert LÁTTA, hogy én sírok, ez rossz, ha rossz sír… na azért ezt is megélni szülőként nagyon nem felemelő…

Eltelt sok-sok év: sikeres fiatal, lassan felnőtt, nincsenek tanulási vagy viselkedési problémái, bontogatja a szárnyait a szerelem/párkapcsolat/szexualitás témában is és normális, értékes fiatal, büszke vagyok rá.

A történethez erősen hozzátartozik szerintem az is, hogy

- az apja apja maradt (kapcsolat, láthatás, gyerektartás, normálisan váltunk, kultúráltak vagyunk mai napig)

- a példádban kérdező van elég baj akkor az anya agressziójával eleve… szóval ilyen alapfelállásnál azért kétséges, hogy a felnőttek bírnak-e emberek maradni, mert ez nagyon sokat segítene már csak a viselkedésminta okán is a gyerekeknek

Ha jól értem, már volt egy válása, a gyerekek vér szerinti szüleitől, majd itt a következő. Ha anyuka most erőszakos, nyilván akkor is az volt, amikor első férjével volt.

Ez lesz az igazi gond. Ráadásul egy ilyen anya mellett a normális kapcsolattartás sem szokott működni. Kb. mindenből balhé lesz.

Summa summarum: ebben a helyzetben nagyon fognak sérülni a gyerekek. Nemcsak, sőt nem is elsősorban a válás ténye miatt, hanem az egész helyzet miatt.

Engem nem viselt meg. 5 éves voltam, amikor elváltam. Kifejezetten örültem neki. Utána végre nyugalom volt. Apukám ivott, agresszív volt, veszekedtek.

De ahol nincs ilyen erőszak, ott is érzi a gyerek, hogy nincs rendben valami. A gyerek nem hülye, nem lehet átverni, hogy eljátsszuk a szép családi idillt.