Miért van az normalizálva hogy olyanokat mondunk "a fiú első szerelme az anyja" és "a lány első szerelme az apja"?

Mert egy csomó dologra rájöttünk időközben, pl a sebészek mossanak kezet, de Freudot még mindig tövig szopja az átlagember.

Ez nincs bizonyítva. Egy faszi ezt gondolta, és igaznak veszi mindenki. Pedig kicsit belegondolni is gáz, hogy egy szülő az ellenkező nemű gyerekét vagy fordítva, máshogy szereti, mint az azonost. A melegeknél akkor ez hogy van? Sehogy. Mert ostobaság.

Ez annak a hozadéka, hogy mindenre ráhúzzuk a hetero kapcsolati sémákat.

Falnak megyek, amikor valaki szerelmemnek hívja a gyerekét. Már inkább egy egészségtelen kötődésnek mondanám. Általában az ilyen gyerekek nem fejlődnek érzelmileg egészségesen, mert túl vannak féltve és egy kicsit sem tudnak önállóak lenni, mert a szülők nem engedik.

Rangsorolják a szeretteiket, főleg gyerek után. Értelmetlen az egész.

Szeretem a gyerekem, ahogy a páromat is. Más szeretet a kettő, mégis ugyan azt a helyet foglalják el a szívemben.

Túldramatizálják sokan már ezt a témát. Az élet rendje, hogy nem lesz mindig velünk a gyerekünk, felnő, önálló lesz. Ezt kellene valahogy ép ésszel felfogni.

Amiért a házasság is emberkereskedelem.

"Feleségül ad" és "feleségül vesz".

A magyarban. Az angolban pl. nem.

És a magyarban is csak szófordulat, tartalom nélkül.

#16

A szokások szerint viszont nemcsak Magyarországon, hanem más országokban is úgy történt régen a lánykérés, hogy a vőlegény elkérte a kiszemeltje apjától a kezét, és ennek a hagyománya még a mai napig él bizonyos helyeken/körökben/közösségekben, amikor is a férfiú elmegy szépen a leendő apósához, kifejezi a szándékát, hogy szeretné elvenni a leányzót, és jó esetben az apa "áldását adja" a házasságra, más szóval "odaadja a lányát" a férfiúnak. Egy ideális világban egy nőnek nem kéne, hogy az apja "áldása/engedélye" határozza meg, hogy feleségül mehet-e valakihez - még szimbolikusan, romantizált formában sem -, ez gyakorlatilag a nők tárgyként való kezelése, ami ha azt nézzük, hogy régen sokszor ajándékot is vittek a lánykérők a leendő apósnak, már-már az emberekereskedelem határát súrolja, még ha nem szó szerinti értelemben is. Ugye a házasságnál, amikor az apa odakíséri az oltárhoz a lányát, mint menyasszonyt, az is valahol ezt szimbolizálja. Ugyanakkor egy másik értelemben sokkal inkább lehet erre emberkereskedelemként tekinteni, ugyanis az apa odaadja a lányát egy férfinak, cserébe elvárja tőle az unokát, az anyagi és tárgyi javak megosztását, hogy besegítsen a ház körüli munkákban, mint "fiatal munkaerő", meg ilyesmik. Ma már nem annyira jellemző ez a begyepesedett, már-már középkori felfogás és működés - kivéve az elmaradottabb régiókat szerte a világon -, de a szokásnak a szimbolikája megmaradt, lásd pl. a nyelvünkben is visszatükröződik, az oltárhoz kísérésben, és így tovább. Ha nem is annyira emberkereskedelemként, de tárgyiasításként mindenképpen felfogható. Bár ki-ki a maga szemszögéből úgy nézi ezt, ahogy gondolja vagy tudja, de aki az emberkereskedelmet és tárgyiasítást látja ebben, én azt semmiképpen sem ítélem el ezért, sőt. Mondom én ezt férfiként.

Visszatérve tehát igaz, hogy nem minden nyelv tükrözi ezt a fajta tárgyiasítást, viszont a szokások igen, az pedig számos országban és kultúrában eléggé hasonlóképpen működik.