Miért nem képes anyám megmondani a szemembe, hogy szégyenl engem emiatt?

22 éves vagyok, és még nem volt soha párkapcsolatom. Szerelmes voltam, mindig viszonzatlanul, de erről soha nem számoltam be anyámnak, mert nem voltunk soha annyira bizalmas kapcsolatban.

Szóval ja, ennyi idősen furcsa a többségnek, hogy nincs senkim ÉS soha nem is volt. Anyám már örülne neki, ha lenne valakim. Csesztet is rendesen a témával.

Egy ideje az a heppje, hogy van valakim, csak titkolom. Ami egyrészt nonszensz, mert nincs semmi olyan szokásom, ami erre utalna. Tanév közben kollégiumban lakom, nyáron otthon. Elméleti síkon eltitkolhatnék egy kapcsolatot a távolság miatt, de gyakorlatilag ha lenne párom, akkor biztos akarnék vele találkozni nyáron, beszélni vele. Én meg nem találkozom senkivel, anyámmal ugyanabban az épületben dolgozom (csak én obviously diákmunkán, meg más helyen), ugyanakkor megyünk be, ugyanakkor jövünk ki, ugyanazzal a busszal járunk, ha munkaidő helyett mennék randizgatni, feltűnne neki, hogy reggel nem mentem be dolgozni. Otthon meg annyit látni belőlem, ha épp nem főzök, nem házi munkát csinálok, hogy vagy kutyázok, vagy olvasok, vagy számítógépen játszok. Nincsenek ilyen random titokzatos telefonálásaim, meg ilyenek. Kicsit nonszensz, hogy most akkor titokban van egy párom, akivel nyáron egy szót nem beszélek, nem találkozom. Na meg mi okom lenne eltitkolni egy párkapcsolatot az anyám előtt? Tűkön ülve várja, hogy legyen már végre valakim, pont hogy érdekemben állna elmondani egy kapcsolatot, hogy végre leszálljon a témáról.

Anyámat néha random kérdezgetik az ismerősei, barátai, munkatársai, hogy van-e nekem párom, és ő erre mindig azt szokta hazudni, hogy nem tudja. Ezt onnan tudom, hogy az összes ilyen esetet az orromra köti, majd sápítozok nekem egy sort, hogy hát ő tényleg nem tudja, meg biztos titkolom.

Én nem hiszem el, hogy tényleg nem tudja, hogy nincs. Ha kérdezi, azt mondom, hogy nincs. Mindig, ha kérdezi, azt mondom, hogy majd szólok, ha lesz. Nincs jele annak, hogy nincs. Nem hiszem el, hogy van olyan retardált valaki, hogy ebből nem rakja össze azt, hogy nincs. Nem gondolnám, hogy anyám komplett idióta.

Egyértelmű, hogy szégyenli, hogy nekem nincs, és nem is volt párom. Mindig felhozza, hogy bezzeg XY velem egyidős házasodik, összeköltözik a párjával. Mindig felhozza az összes olyan esetet, amikor valakinek azt hazudta, hogy nem tudja. Ha arról szólna, hogy XY-nak, akit én soha a büdös életben nem láttam, azt mondta, hogy nem tudja, mert semmi köze hozzá az illetőnek, akkor nem mondaná azt, hogy mit hazudott a random munkatársnak, mert irreleváns.

Ehelyett jön a szokásos "azt mondtam a munkatársamnak, hogy nem tudodom, hogy van-e párod, szerintem tagadod, hogy van, valld be, hogy van!!!" szituáció, amire nem vagyok kíváncsi.

Ha hazudni akár az akár általam soha a büdös életben nem látott ismerőseinek rólam, mert szégyenl, akkor tegye meg, egészségére, nem kell az orromra kötni. De legalább kimondhatná, hogy szégyenl. Miért nem képes ezt bevallani, és megmondani a szemembe?