Hogyan lehet az édesanyám elvesztését feldolgozni?

A halàl az èlet része.

Ráadásul nem vagy már gyerek.

Egy érett,felnőtt embert nem kellene hogy a halál megviseljen.

48 vagyok,apámat 4 éve temettük,azóta nem jártam a sírjánál.Minek?Elment,egy fejezet lezárul,az élet megy tovább.

3-as: a szülőd halála normál esetben azért megvisel életkortól függetlenül!

Meg kell tanulni megélni a gyászt, és szintén életkortól függetlenül kinek könnyebb, kinek nehezebb ez

Ne haragudj, de neked nincs saját családod, feleséged, gyerekeid?

Nem azért nehéz ezt feldolgoznod, mert a szüleid haltak meg, hanem mert senki másod nincs, akivel mehetne tovább az élet, magányos vagy.

Kezdj el ismerkedni.

Szomorú, ami történt veled, megértem a fájdalmadat.

De kérlek jól gondold meg, hogy beveszed-e a gyógyszereket.

A szüleidnek az volt a "dolga", hogy egy önálló, erős felnőttet neveljenek a gyerekükből, akinek már nem lesz úgy szüksége rájuk, mint kiskorában.

Én "csak" édesapámat veszítettem el 15-16 évesen. Nagyon szar, nagyon hiányzik, nagyon jó kapcsolatunk volt - de az adott erőt, hogy ő apaként jó munkát végzett, és már nem vagyok gyerek. Persze mindig szükségem lenne rá, de már nincs olyan szigorú értelemben szükségem rá. Felnevelt, rengeteg útravalót adott az élethez, amivel el tudok boldogulni. Nem is örülne neki, ha "miatta" szomorkodnék (nagymamám egyenesen "megfenyegetett", hogy ha majd az ő halála után keseregnék, akkor visszajönne seggberúgni ♥) hanem azt szeretné, ha élném tovább az életemet.

Hosszú betegség után hunyt el, ez volt a legnagyobb félelme, hogy mi lesz velünk. Nyilván fáj a hiánya, de ahhoz képest jól vagyunk ♥

12 évesn vesztettem el édesapám 17 évesen édesanyám...baromi nagy pofon volt az élettől de itt volt nagymamám aki nevelt minket az akkor 7 éves öcsémmel.

Se nekem még mindig "könnyebb" volt mint nagymamámnak. Ő mindkét gyerekét eltemette...szedd már össze magad, felnőtt férfi ember vagy. Igen nehéz, baromira de az élet megy tovább

Együttérzek veled, mert én is nemrég veszettem el mindenkit, aki fontos volt számomra. De ne haragudj már, hogy lehetsz meglett felnőtt létedre annyira tompa, hogy azt hiszed, hogy majd a pszichológus feltámasztja a halottaidat, meg cry for helpelsz itt egy anonim fórumon az altatóiddal?

Tudom, hogy rohadt szar, tudom, hogy rettenetesen fáj most neked, minden egyes nap gondolok rájuk többször, nem tudom, fel lehet-e dolgozni, szerintem idővel amúgy igen, de ami nekem segített, az az, hogy én távol laktam a szüleimtől, szóval nem érintkeztünk minden nap, nem telefonáltunk minden nap, és úgy vagyok vele, hogy nem az egész hátralevő életem nézem, hogy már soha többé nem fogok velük beszélgetni, hanem csak egy napot. Mert egy-egy napból már nagyon sok volt, és nagyon sok lesz, konkrétan innentől az összes, én arra gondolok, ha elkezdenek nagyon hiányozni, hogy eddig is kibírtam napokig interakció nélkül, akkor ezt a napot is ki fogom bírni, meg az összes többit is.

Más probléma miatt jártam pszichológushoz egy pár évvel ezelőtt, és nem az első alkalommal segített, ez nem egy fájdalomcsillapító, amit beveszel és öt perc múlva hat, én talán két hónapig úgy, hogy minden héten egyszer jártam, egyre rosszabbul éreztem magam, aztán lett hirtelen sokkal jobb.

Még egyszer sajnálom a veszteséged, és ha gondolod, írj nyugodtan privátot, nem fogok rá azonnal válaszolni, mert ritkán járok erre az oldalra, de ha csak kiöntenéd egy idegennek a lelked, amíg nem kapsz új alkalmat az agyturkászhoz, akkor nyugodtan, ígérem nem leszek akkora köcsög, mint ebben a válaszban voltam.

Nem értem, akkor miért mentél pszichológushoz, ha azt vártad tőle, hogy visszahozza.

Én nem bízok a pszichológusokban, lehet, hogy jó elbeszélgetni, megértő fülekre találni, de örökké nem lehet vagyonokat kidobni az ablakon.

Nem lehet feldolgozni.

Beszélgetni lehet hasonló problémával küszködő emberekkel.

Mert ezt legfeljebb csak ők érthetik meg.

Sajnos én sem találok ilyeneket.