Milyen egy „ideális" felnőtt „gyerek" a szülei kapcsán?

Attól is függ, kinek a szempontjából elsősorban. Mert még ha felnőtt is egy "gyerek", akkor is mást vár a szülő és mást a "gyerek" a kapcsolattól.

Egy szülő szereti, ha a felnőtt gyereke gondoskodik róla lelkieg és akár fizikailag is, ha sokszor látogatja, ha besegít, ha az idős szülő ápolásra szorul akkor abban is részt vesz, stb. Nyilván az udvarias kedvesség, jó kapcsolat fenntartás stb ezek ilyen alaptételek. De sok szülő még a felnőtt gyerekétől is "elvár" némi engedelmességet, tiszteletet stb.

A felnőtt "gyerek" szemszögéből pedig az az ideális, ha a szülő tiszteletben tartja a saját gyereke autonómiáját, nem szól bele minden jelentéktelen dologba, hogy pl melyik sarkánál fogva hajtogatja a terítőt stb. A felnőtt gyerek szívesen viszi a gyerekeit a nagyszülőkhöz, sőt neki az az ideális, ha náluk is hagyhatja, ám nyilván nem veszi jónéven, ha a nagyszülők más irányba "nevelik" az unokákat. Stb stb.

Ideális szerintem a feltétel nélküli szeretet és kölcsönös tisztelet.

Az az ideális, ha nincsenek ilyen elvárások. Nyilván normálisan viselkedik az ember a szüleivel, de nem engedelmes kisgyerek már felnőttként.

Ez az ápolás, segítés dolog is fura. Sokan nem azért nem ápolják, mert nem szeretik a szüleiket, de lehet, hogy nem is ott élnek, dolgoznak egész nap, vagy olyan ápolásra van szükség, amihez igazi ápoló kell.

A felnőtt gyerek viselkedése csak a szülei viselkedésével együtt értelmezhető.

Pl. mondanám, hogy meghallgatja, segít nekik ebben-abban. Persze, feltéve, hogy a szülők is meghallgatják a gyereküket és szeretetben nevelték fel, megértőek voltak vele. Ha mérgező szülők voltak, netán bántalmazták, akkor az ideális viselkedés a gyereküktől az, ha felnőtt korában kizárja a szüleit az életéből.

Ideális esetben a szülő össze tudott magának rakni egy olyan életet, ahol nem szorul a gyerekeire öreg korában sem, a gyerekeit pedig sikerült úgy felnevelnie, hogy ők is könnyedén megállják a helyüket az életben. Szerintem az az egészséges, ha a gyerek nem a "legnagyobb projekt", ahol később a megtérülést várják, hanem csak azért vállalják, mert élvezni akarják azt az utazást, amit vele megtapasztalhatnak. A gyereknek is az a jó, hogy mikor kisebb is, amellett, hogy minden szükségeset megadnak neki, a szülőknek van hobbija és baráti társasága.

Ideális esetben tartják egymással a kapcsolatot és jóban vannak.

Az ideális az lenne, hogy a szülő gondoskodik magáról, nem várja el hogy a gyereke visszadizesse a neveltetése árát vagy ilyesmi.

Egyéb téren meg igazából az ideális egy kölcsönös bizalmi viszony lenne, hogy lehet számítani a másikra mind érzelmi, mind praktikus, mind anyagi segítség terén ha a helyzet azt hozza.

De ez meg két félen múlik, és normális esetben egyensúlyban van, ha nem is fillérre lebontva, de a felek fairnek érzik.

Ez attól függ, hogy az adott szülőnek mi fontos. Mindenkinek más a jó és más a normális. Megint más kérdés, hogy a társadalom szerint mi a jó szülő-gyerek kapcsolat, de még ott is vannak eltérések, főleg generációk véleménye között.

Nekem pl. olyan jellegtelen a szüleimmel a kapcsolatom... amit ők gyerekként hiányolnak tőlem, az a több kapcsolattartás, de nekem a mostani is kicsit már "sok", főleg hogy van saját életem, eltartom magam, vannak felelősségeim. Úgy érzem, nincs időm hetente átmenni hozzájuk ebédelni meg csevegni (főleg néha csak azért, hogy ott legyek, mert néha ott van öcsém is, és akkor elkezdenek a munkájáról beszélni, amigez ők hárman értenek, én meg nem), meg nem gondolom feltétlenül annyira fontosnak a 2napi telefonálást... nekem ez már fojtó. Lassan már kezdem ezeket csökkenteni, de akkor jönnek a finom érzelmi zsarolások... de állom a sarat :D.

(a kapcsolat semmilyenségének, nem igazán bensőséges voltának részemről az oka inkább az elcs.ett nevelésük, a szeretet- és tisztelethiány gyerekkoromban, at öcsémmel való kivételezés, teljesítménykényszer, gúnyolódással "nevelés", alkalmankénti indokolatlan fizikai abúzus stb. volt)

Más szülő meg nem ennyire ragaszkodó / nem ennyire nagy igényű, ami a kapcsolattartás gyakoriságát és milyenségét illeti. Közben meg olyan szempontból sztem normálisak a szüleim, hogy nem velem akarják kitartani magukat idős korukban, amikor sokkal nehezebb most a megélhetés, mint az p idejükben.

Olyan szerintem nincs, hogy ideális emberek, vagy ideális család, inkább csak legjobb döntés az adott helyzetben.

Ki hogy veti ágyát ugye, az előzmények determinálják mi van később.

Hogy később mi lesz felnőttként az annak a függvénye, hogy mi volt az alatt a 18-20 év alatt, amíg a gyerek kiszolgáltatott volt.

Nyilván nincsenek ideális emberek, mindenki hibázik, és néha a legjobb szándék mellett is van olyan, hogy két ember nem összeférhető.

Ilyenkor felnőttként néha a távolság tartás az ideális döntés.