Szégyellem a szüleim viselkedését. Jogos bennem az érzés?

Már rég tudom, hogy a szüleim negatívitása nem normális, de már elértek egy olyan szintet, amit nagyon kellemetlennek érzek. Nővérem örömmel újságolta, hogy babájuk fog születni, amire a szüleink finoman szólva sem reagáltak szépen. Egyrészt nagyon sajnálom tesómat, másrészt pont elkisért erre az ebédre a barátom is, aki másodszor találkozott velük, és már az első találkozás sem sikerült túl fényesen. Most sem sikerült ezen javítani. Kezdődött azzal, hogy anyám első reakciója az volt, hogy fogynia kellett volna nővéremnek terhesség előtt, aztán apám kezdett rá, hogy erre a világra minek gyerek. Belement, hogy háborúk vannak, szegénység, milyenek az emberek stb. A kedvenc témáját is előhozta, hogy jön az akksigyár (debreceniek vagyunk), jönnek a kíniak, mire 20 éves lesz a gyerek nem lesz víz miattuk stb. Ezzel kerget az őrületbe mindenkit, ha pl.bezár valami a városban egyből habzó szájjal örjöng kb., hogy munkásszálló lesz vagy kínai kajálda, egész álló nap tud ezen vergődni. Már mondtuk neki, hogy költözzön az ország másik végébe egy kis tanyára, ahol senki sem idegesíti. Ez nem nővérem ellen irányult tőlük, egyszerűen haragszanak az egész világra, és még egy ilyen jó hírnek sem tudnak örülni, egyből csak a negatív zúdul belőlük. Miután eljöttünk mondta a barátom, hogy nagyon sajnálta Ő is tesómat, és látszott is rajta, hogy kellemetlenül érezte magát végig, míg ott voltunk. Mondtam neki, hogy a közeljövőben nem kell velük találkoznia, mire őszintén mondta, hogy annak örülne, mert kb.fél óra beszélgetés után depressziósnak érezte magát mellettük. Amúgy tényleg ilyenek, mi tesómmal már gyerekkorunk óta dementoroknak hívjuk őket, mert képesek a legvidámabb embert is 5 perc alatt lehozni az életről. Bűntudatom van miatta, de őszintén szégyellem őket, mert bár, nem rossz emberek, de olyan gondolkozásuk van, ami nem egészséges szerintem. Ez az érzés erősödött bennem mióta találkoztam a barátom családjával, akik kedvesek, humorosak, jó fejek és az ember nem akarja felhúzni magát az első fára, ha beszélgetni kezd velük. Friss a kapcsolatunk, és aggódom, hogy nem álltunk még készen arra, hogy rövid időn belül kétszer is találkozzon a szüleimmel. Közben felmerült bennem, hogy normális érzés, ha valaki így érez a szülei miatt? Nem először szégyellem őket, de most a legjobban. Azt hiszem akármilyenek is akkor sem kellene így éreznem, bűntudatom van miatta. Szóval elég vegyesek bennem az érzések. Szerintetek ez mennyire jogos tőlem? Akiknek hasonlóan negatív gondolkozású szüleik vannak mennyire tudnak velük kijönni? Úgy érzem én egyre kevésbé tudom ezt kezelni.