Miért kell személyes sértésnek venni, hogy nem tudok feltűnően örülni?

Egyszerűen szinte nincs olyan, hogy feltűnően örülök, sose voltam ilyen. Anyám viszont ezt várja tőlem minden alkalommal, amikor előkerül az ajándékozás, de mostanában akkor is, ha csak kipróbál egy új receptet, hogy rohadt feltűnően örüljek. Nekem nem jön magától ez a reakció és eljátszani se tudom. Egyszerűen nagyon kevés dolog van, aminek annyira tudnék örülni, hogy az látványosabb legyen annál a "Tök jó, köszi" szintnél.

Az ételeknél max elébe tudok menni a "Naaaa milyen?????" kérdezősködésnek azzal, hogy egy mondatban le tudom még a kérdés előtt, hogy jó lett, de az sem elég. Egyszerűen érezteti velem, hogy hát ennél több reakciót várt tőlem. Ha tovább részletezem, hogy miért jó, az az én számból inkább iróniának hat, szóval csak rosszabb. Ráadásul nem is értem, hogy ételnél miért kéne feltűnő reakciót mutatnom arra, hogy ízlik. Mit tudom én, valószínűleg nem azért vettem második szeletet az először kipróbált sütiből, mert förtelmes és abban reménykedem, hogy hátha ételmérgezést kapok végre, hanem azért mert jó. Egyszerűen értelmezhetetlen számomra, hogy miért kell megkérdezni, hogy jó lett-e, miért nem elég egy mondatban elmondani, hogy jó lett. Ha magamnak főzök valami újat és elsőre sikerül, attól se leszek rohadt lelkes, hogy fejben megdícsérgessem magam, hanem konstatálom, hogy hm ez finom, és megeszem.

De az ajándékozás az kész káosz. Olyasmit sose kaptam általános iskola alsó óta, aminek nagyon örültem volna. Szimplán mert hülyeségnek tartotta a családom azokat a dolgokat, amiket én nagyon szerettem volna, talán még tudtam volna neki nagyon örülni, ezért vagy nem kaptam meg, vagy ha mégis, akkor olyan keretezéssel, hogy hát úgy nem tudok örülni neki. Valamiért nem tudok örülni annak, ha van valami, amit nagyon szerettem volna, megkapom, de ajándékozáskor elmondják, hogy ez amúgy túl drága ahhoz képest, hogy hülyeség, legyek rohadt hálás, hogy azt kaptam, amit kértem, vagy ha épp nem kértem, soha nem említettem, hogy szeretném, de egyébként szerettem volna, és úgy adják át, hogy ott az árcédula rajta hagyva, fel is hívja rá anyám a figyelmet, hogy nézd mennyibe került, muszáj örülni, ne legyél hálátlan. Aztán én vagyok a kcsög, hogy nem vagyok láthatóan nagyon boldog a rögtön szemrehányástól.

Aztán x ideig ignorál. Egyszerűen mindig ez van és rohadt fárasztó. És úgy se javult, hogy azóta külön élek, magamat tartom el. Folyamatosan megy a sértődés, hogy miért nem örülök elég feltűnően. Mire jó ez? Mért kell személyes sértésnek venni?