Szereted a szüleidet?

Anyámat utálom, apám semleges.

Anyámat egész kisgyerekkoromban nagyon szerettem, feltétlenül, pedig hát voltak “érdekes” dolgai.

Akkoriban még nem érzékeltem a jeleket, amelyek arra utaltak hogy egyáltalán nem szeret… Tiniként kezdtem ezt el értékelni és amikor összejött az új párjával, már csak azzal és annak gyerekeivel foglalkozott. Kezdetben küzdöttem a figyelmért, majd rájöttem hogy nincs értelme mert akármit is érek el, nyerhetek Nobel díjat, megválthatom a világot, Őt nem fogja érdekelni… Úgyhogy ezen a ponton közömbös lett. Aztán később tett pár megbocsáthatatlan dolgot, amiket én nem szeretnék soha megbocsátani neki (egyszer konkrétan veszélyeztette az életemet és nem érdekelte), ami miatt mostmár azt kell hogy mondjam hogy utálom.

Apám meg egyelőre semleges… Őt is szerettem sokáig, mert úgy éreztem ha már szülői kötelességeinek semmenyire sem tett eleget soha, mivel súlyos pszichés beteg, soha egy fillérrel sem támogatott, de legalább azt éreztem hogy szeret… Egy szülőnek ez a dolga és ezért én sokáig nagyon hálás voltam, többet nem is vártam el, emiatt rajongtam érte és jobb emberré akartam válni csak azért mert Ő képes volt feltétel nélkül szeretni.

Amióta viszont felnőttem, nem vagyok már annyira biztos abban, hogy valóban szeretett… Nem tudom, hogy mindig csak megjátszotta, vagy ennyire romlott az állapota, s csak mostanra égett ki érzelmileg. A lényeg, hogy én tartom el és sajnos látom a jeleit annak, hogy anyagilag kihasznál, de nem tudok ezzel mit kezdeni, mert nélkülem nem tud megélni. Amikor mondom neki, hogy milyen lemondások árán veszek neki kaját, meg a szükséges dolgokat, havi 80-100 ezer forint körül, azt látom hogy nem érdekli.

Nem utálom, de csalódott vagyok és szomorú emiatt.

Apám alkoholista, anyám az a tipikus önfeláldozó, aki folyton hajtogatja, hogy ő mennyi mindent tesz másokért, és panaszkodik mindenkire.

De ettől függetlenül szeretem és elfogadom őket az összes hibájukkal, mert még is csak a szüleim, és tisztességgel felneveltek minket a tesómmal. És most az unokákat is.

Hát ez egy nagyon komplex és bonyolult kérdés, amire egyértelmű választ rávágni, különösen ilyen "kettes számrendszeres 1-es vagy nulla" módon nem lehet.

Én 52 éves leszek hamarosan, a szüleim nem élnek már, apám 4, anyám 27 éve nincs köztünk.

Szerettem őket, persze. Felneveltek, támogattak, segítettek, hatalmas nosztalgiával gondolok vissza a gyerekkoromra, a nagy és meghitt karácsonyokra, mi még a tesómmal hittünk a Jézuskában stb. DE! És itt jön a de, hogy a legrosszabb felnőttként felismerni, hogy a nagy mázas idill korántsem volt az. Apám full nárcisztikus volt, állandóan megsemmisített a kritikáival még vén 40-es felnőtt fasziként is. Hosszú ideig közösen vittünk családi vállalkozást, többgenerációs családi házat stb, nagyon mérgező is tudott lenni. Ő örökké békétlenkedett és konfliktált mindenért. Ugyanakkor dícsérni, buzdítani sosem tudott egyikünket sem. Mindig azt éreztette, hogy szarok vagyunk és semmire se fogjuk vinni.

Anyám pedig rettentően zárkózott és érzelmizsaroló típus volt. Ő sokmindent megtett értünk, sokszor kéretlenül is, de aztán a fejünkhöz is vágta és hajlamos volt úgy megbántódni, besértődni, hogy hetekig nem állt velünk szóba. És amikor visszagondolok ránk, négyünkre, mint családra, anya, apa, húgom s én, egy látszólag jó fej, egymásért mindent megtevő, de a felszín alatt egy rettentően mérgező diszfunkcionális család rajzolódik ki. Nem vertek, nem voltak alkoholisták, értelmiségiek voltak, nem voltak felfokozott cirkuszok, de voltak gázláng-jellegű érvénytelenítések, kritikák, hülyének- és lenézések, a világról alkotott képemet nem fogadták el. Lekezelően vélekedtek azokról a dolgokról, amik nekem számítottak és fontosak voltak. A húgommal meg úgy viselkedtek, mintha nem akarnák észrevenni, ő örökké csak kis második volt, amiért én is kaptam tőle szemrehányást és bár vén lovak vagyunk, felnőttként letisztáztunk mindent, mégis kellemetlen ezekre visszagondolni. Aztán apánk után maradt egy rakás adóddág és irdatlan mennyiségű kacat, amit el kellett takarítani. Szóval ha valaki a szüleim emlékéről kérdez, mindeig vegyes érzéseim vannak.

Apukámra nem tudok rosszat mondani, ő sajnos már nem is él. Nem volt soha túl szoros a kapcsolatunk, keveset volt otthon amikor gyerek voltam. Érdekes amúgy hogy ha még élne lehet hogy a semlegest választom. Viszont amennyire megviselt a halála úgy gondolom hogy csak szerettem őt.

Anyám az egy nárcisztikus primitív nőszemély. Apukámon élősködött, megcsalta. Az örökséget az új pasijára költötte akivel már nincsenek is együtt. Most egy alkoholistával van együtt. Én próbálom teljesen kizárni az életemből.