Könnyen "feldolgoztátok" amikor véglegesen kirepültetek otthonról?

Én nagyon boldog voltam, mikor eljöhettem és elkezdhettem a saját életemet élni, kialakítani.

Az írásodra pedig : "Hogy nem tudom megköszönni hogy a legnehezebb helyzetben is velem volt."

Dehogynem tudod. Időnként mondd el, biztosan nagyon jól fog esni neki. Én pl szoktam Anyunak virágcsokrot venni csak úgy, mert tudom, hogy szereti. Mondta, hogy ne erre költsem a pénzem, de én úgy vagyok vele, hogy inkább neki adom, míg él és örül neki, mint majd a sírjára vigyem.

Én nem tudtam a klasszikus értelemben kirepülni, mert amikor elköltöztem (20) a szülőm produkált egy súlyos betegség epizódot, utcai összeeséssel, mentővel, műtéttel.

Nem volt felnőtt segítségem és nem is tudtam, hogy arra lenne szükségem. A ragaszkodásomat és az iránta érzett kiskoromtól belém sulykolt (környezet mindig mondogatta, hogy feláldozta értem magát)hálámat úgy mutattam ki, hogy összeköltöztem vele felnőttként újra. Nagyon rossz lépésnek bizonyult mindkettőnk számára.

21 éves korom után léptem le, alig vártam, hogy végre nyugtom legyen, és ne kelljen még arról is beszámolni, miért ülök 15 percet a wc-n, vagy miért egy hévvel később érek haza (mert lekéstem az előzőt :D).

Szóval ja, nekem fontos volt a szabadság és a nyugalom, meg az önállóság.

De ha pl normális családból jövök, akkor is elköltöztem volna 22-23 évesen.

Mivel kb. harmadikos koromtól az éltetett, hogy érettségi után elköltözhetek, úgy vártam mint a messiást. Készültem rá, nem csak úgy szembesültem vele, hogy na menni kell.

Ha nálatok ilyen idilli kapcsolat van, az tök jó, szerintem nem kell külön köszöngetni a dolgokat, normális családban ez lenne az alap. Ha úgy van, menjetek együtt programokra, vidd el olyan helyekre ahová rég vágyik meg ilyesmi, ő is jól érezné magát, közös program is lenne meg neked is meglenne az az érzés hogy adsz valamit.