Mi a véleményetek apámról? Hogyan kéne erre reagálnom?

Vicces lenne, ha megtalálná ezt a kérdést.

Szóval, hol is kezdjem...

Én kiskoromban egyébként nagyon apás voltam. Viszont voltak csúnya dolgai, amiket akkor még nem értettem. Pl soha nem érdekelte, hogy az akkori csajait mennyire nem csíptem, az egyik ki is dobott a házából csak úgy engem, lehettem 4 éves.

Aztán szintén olyan 4 lehettem, mikor elköltözött külföldre. Innentől kezdve én évente egyszer láttam, de nem karácsonykor, nem az én szülinapomon, nem a ballagásaimon, hanem mindig a saját születésnapjára jött csak haza. Tartottuk egyébként a kapcsolatot, videóhívásoztunk, mindig megígérte, hogy jövőre hazaköltözik, én meg minden évben nagyon vártam, hogy ez megtörténjen. Viszont ez nem történt meg. A fogékony időszakomban nem volt jelen, a személyiségemben semmit nem formált, nem nevelt soha, nem is foglalkozott velem, hiszen nem volt itt. A szülői feladatköréből annyit töltött be, hogy küldte a gyerektartásnak egy részét. Rengetegszer szükség lett volna rá, de sosem volt itt.

11 év után, hazaköltözött, hogy ne kelljen beoltatni magát. Én ekkor voltam 15, de már előtte is a hátam közepére se kívántam az évi látogatásait. Minél idősebb lettem, annál inkább rájöttem, hogy mennyire egy toxikus, nárcisztikus személy is ő. Egyre jobban kiábrándultam. Nagyon nem akartam, hogy hazaköltözzön. Olyan volt számomra, mint egy idegen ember, aki nem szimpatikus...

Eltelt két év. A mai napig nem tudok a szemébe nézni, mert tudom, hogy folyton hazudik. Olyan történeteket mond, amiket anyu sem hallott soha, pedig együtt voltak közel 10 évig, aztán másnap már teljesen máshogy adja elő őket. A gyerekkorát isteníti, pedig biztso, hogy ott csúsztak el a dolgok a fejében. Elmondhatatlanul undorodom ettől az embertől, nem tudok ránézni, nem tudok nevetni, ha ő ott van, nincs jó kedvem, pedig alapjáraton egy nagyon jó kedélyű lány vagyok. Nem akarom igénybe venni a segítségét soha, nem szeretnék vele találkozni, de ő mindig erőlteti magát. Gyakran feljön bejelentés nélkül úgy, hogy anyával elváltak és egyáltalán nem látjuk szívesen. Anyu csak miattam viseli el, sokszor már ő mondja, hogy ,,de szegény, próbáld meg elviselni", de egyszerűen nem megy. Szó szerint undorodom tőle, mikor megölel, vagy megpuszil, a hideg futkos a hátamon, nem tudok ezzel mit csinálni. Nem tudok a szemébe nézni, undorodom tőle. Én nagyon sokáig próbáltam elviselni ezt, nem kimutatni, hogy mennyire nem akarok vele semmilyen kontaktot, de már nem bírom tovább. Ha jön, inkább kimegyek a lépcsőházba, megvárom míg elmegy, nem akarok vele találkozni. Augusztusban vált el az ötödik feleségétől is, akit be is mutatott anyukámnak, rendszeresen felhozta kávézni, ő meg ezt az egészet tűrte. Azóta még rosszabb a helyzet, mert nincs senkije, még többet akar tőlem, de én nagyon durván undorodom tőle, nincs is erre jobb szó. Képtelen vagyok már ezt elviselni, egyszer már meg is mondtam neki, de nem akarja elfogadni, egyre jobban erőlteti magát rám.

Kérlek mondjátok el, mit csináljak? Vagy mi a véleményetek? Én vagyok a szemét?

17L