"Aki nem tud saját lakást venni a gyerekeinek az eleve megbukott az életben." Mi a véleményetek erről?

Nem. Nekem sajnos nem tudtak a szüleim lakást venni, de nem is várom el, épp úgy, ahogy azt sem vártam el, hogy az esküvőmbe akár egy fillért is beleadjanak. Mi nem voltunk olyan helyzetben, hogy megöröküljünk bármilyen lakást vagy házat. De nem is vártuk soha el. Az ember legyen önálló, ha tudnak segíteni a szülei, az csodálatos dolog, amit tudtak, nekem is segítettek, de mi a testvéremmel együtt úgy voltunk, hogy megoldjuk maguknak. Meg is oldottuk, ő is a saját párjával vett házat, mi meg most építünk egy házikót. Igaz kellett rá hitel, de inkább fizessem én, mint a szüleim verjék magukat költségekbe.

Nekem nagyobb öröm az, hogy most szépen, kényelmesen meg tudnak élni a szüleim, el tudnak menni 1-1x pihenni pár napot, a megkeresett pénzüket magukra tudják fordítani.

Én inkább úgy mondanám hogy "az akinek a gyereke nem tud önállósodni és saját lakást venni, az szülőként megbukott". Nem a szülő dolga hogy pénzelje a gyerekét. Én sosem vártam el a szüleimtől, pedig felajánlották hogy kapok lakást. Ha mindent a gyerek alá tolnak, akkor sosem nő fel. Szüleim és nagyszüleim is mindent maguknak teremtettek elő, mindenért megküzdöttek az életben. Előbb-utóbb nyilván rám száll majd (remélhetőleg inkább utóbb mint előbb), viszont teljes csődtömegnek érezném magam, ha mindent alám toltak volna és én magam meg semmit nem tettem volna le az asztalra.

Mindezekkel együtt azért mégis csak sokat köszönhetek a szüleimnek, mert nélkülük biztos nem lennék ilyen anyagi helyzetben mint most. Egy ideig aktívan részt vettem családi vállalkozásban is, megtanítottak a pénz helyes használatára, önálló embert faragtak belőlem stb. Inkább ezt teszi egy jó szülő, nem készen a gyereke alá pakolja a lakást, kocsit meg hasonlókat.

Nem gondolom így, komplett lakást venni több gyereknek is, luxus.

Viszont azt gondolom, igen, hogy aki semmi támogatást, önerőt nem tudott adni a gyerekének, az gáz. Már 30 éve is volt, aki gondolt a gyerekei jövőjére, ezt sokan másik is megtehették volna, csak nem tették, ez az igazság, ennyire nem érdekelte őket a gyerekük sorsa.

A többséget most sem, bár azt látom, manapság egyre többen gondolnak erre. Mi is vállaltunk kevesebb gyereket inkább (csak kettőt, bár vágytunk 3-4-re is), de azoknak van megtakarítása. És sok velünk egykorú baráti pár van így, hogy inkább 1-2 gyereket vállalnak, de tesznek neki félre.

Nem volt könnyű gyerekkorunk, elég szűkösen éltünk, aztán a 2008-as válság csak még inkább rátett erre. De a szüleim így is, amit tudtak, megadtak. Ha nem is anyagilag, de szeretetben, békében nőttünk fel, és megtanultuk értékelni a pénzt. Amikor sikerült elhelyezkednem, és jól fizető állásom lett, összekuporgattam magamnak annyi indító megtakarítást, hogy fel tudjak költözni Pestre és albérletben éljek, akkor is jöttek, hoztak hétvégén ebédet, amit tudott, apu mindig megszerelt, hogy ne költsek rá, tegyek félre, amennyit tudok. Aztán addig-addig spóroltam, míg nem tudtam venni egy kisebb lakást, ott is jöttek, inkább kifestettünk mi, hívtak ismerősöket villanyt szerelni, meg ilyenek, hogy erre ne menjen pénz.

Nem tudtak máshogy segíteni, de ezen is a mai napig annyira meg vagyok illetődve, hogy elmondani nem tudom. Ami kitelt tőlük és kitelik, megadják. Ennek szerintem nagyobb értéke van, mint valaki feneke alá betolni egy kész életet, de aki megteheti, annak tök jó, szerencsés. Én így tartom magam szerencsésnek.