Ha a gyereknevelés sokak szerint tele van stresszel, szorongással, idegeskedéssel és bűntudattal, akkor hogy van az anyukáknak testi és lelki épsége?

Szerintem ez úgy lehet, hogy tudni kell, mennyi az elég. Jómagam sosem voltam gyerekpárti, igazából nem is nagyon akartam sajátot, legalábbis úgy készültem, hogy nem lesz. Aztán lett egy férjem, megbízható, rendes, segítőkész, és úgy gondoltuk, belevágunk, 1 gyerekkel, nem többel. Annyira kislányra vágytam, és az is lett. Aranyos, okos, jó természetű, öröm volt vele minden pillanat a gyerekkorban.

Persze ugye divat beleszólni a másik életébe, mindig bszogattak ismerősök, rokonság, hogy mikor lesz a másik, de én mosolyogva közöltem, hogy nem lesz másik, nekünk így jó. Legjobb barátnőm,amíg egy volt neki, (szinte egyszerre szültünk) tök normális volt utána, aztán 3 év múlva lett a kistesó, utána már teljesen idegbeteg volt, csak üvöltözni tudott a gyerekeivel. De: Egyszer a fejemhez vágta, hogy azért csak egy van nekem, és azért ilyen jól nevelt a lányom, mert ÉN kényelmes vagyok és önző, és magamnak akarok jót azzal, hogy egy rendes, jó gyerek nem idegesít.

Hát fura logika. (Azóta már felnőtt "gyerekek", nekem az enyémmel nagyon jó a kapcsolatom, félig anya-lánya, félig barátnői, ő viszont még most is civakodik a sajátjaival, tehát valahogy egyikre sem jutott annyi idő és türelem neki, amennyi kellett volna, én így látom.

Nem azt mondom, hogy aki gyereket akar, legyen neki csak egyszem, de annak tudatában döntsön, hogy mit bír el, mennyi a tűréshatára. Akkor kevesebb idegbeteg szülő lenne.