Hogyan tudnám "kibékíteni" a szüleimet?

Nos az van, hogy nincs nap, hogy Apukám ne piszkálná valamiért Anyukámat.

És nem mindig csak piszkálgatásról van szó, Apukám hirtelen haragú, Anyukámnak meg ha elpattant a végső idegszála is, na akkor mintha két oroszlán üvöltene egymással. Hát ne tudjátok meg milyen. :'D

Na de, ne ilyen ütésváltásokra gondoljatok, Apukám csak szavakkal bántja Anyukámat. Régebben volt már egy komolyabb konfliktus, amiből majdnem verés lett, de Hálisten kellő pillanatban leállt Apukám.

Tehát a legkisebb dologért is egyből megtalálja (például ha nem vasalt ki egy ruhadarabot), és olyan trágár módon szidja egyből, hogy már én érzem rosszul magam.

És ezt így napi szinten 2-szer, 3-szor minimum. Aztán határ a csillagos ég...

Még akkor is ezt csinálja, amikor hétvége van, végre mindenki szusszan egyet, jókat beszélgetünk, és valahogyan mindig elrontja Apukám a hangulatot. Nagyon hiányos a család minőségi ideje. Sajnos.

Anyukám már teljesen depressziós, folyton sír, retteg már attól, ha Apukám jön hazafelé.

Mert azért a szavak sokszor jobban tudnak fájni.

És igazából Apukám folyton nekem panaszkodik, hogy mennyi mindent elcseszett Anya az életükben, és Anyukám is nekem panaszkodik, hogy mennyire utál hazajönni, mert folyton ez várja.

Apukám egyébként azért neheztel ennyire Anyukámra, mert Anya elég "introvertált", ha jön hozzánk egy vagy több vendég, akkor elég rosszul találja fel magát.

Van egy bátyám, Ő egyre inkább Anyukám ellen fordul, csak úgy, mint Apukám. Sokszor mintha már Ő is direkt cseszegetné.

Én viszont már kezdek ebbe beleőrűlni, nagyon érzékeny vagyok/empatikus vagyok, emiatt teljesen átérzem Anya érzéseit, amikor Apukám hozzávágja azokat a szavakat. Mintha a kutyája lenne. De nem is, egy kutyussal sem szabad így beszélni. Inkább olyan, mintha az alattvalója lenne, akit a legkisebb hibákért is meg kell szidni.

Csak olyan rossz, a barátnőmnek a szülei szeretik egymást, bennük meg van az, amilyennek egy szülőnek lennie kell.

Még régebben írtam egy verset és rajzoltam a Szüleimnek, hogy beküljenek ki örökre, de semmit sem ért. Bár akkor még elég kicsi voltam.

Szerintetek lehet valamit kezdeni ezzel a helyzettel?

Én már nem bírom ezt hallgatni, nincs senki akire támaszkodhatnék, Apukám velem nagyon jófej, és Őt sem szeretném emiatt cserbenhagyni, hogy aztán Anyukámnak kibeszéljem Őt. Viszont Anyukámról sem szeretnék semmi rosszat mondani a háta mögött.

Van bármi "megoldás" erre? Vagy engedjem el a témát?