Hogyan reagálnátok erre a dologra? (Anyával való kommunikáció)

30+ nő vagyok. Anyám soha nem tudott kérni és megköszönni semmit, ellenben mindig mindent utasít. Az egyik testvérem mostanában eléggé beteg, vagyis többféle betegsége is van. Ő is lassan 30, de én jártam vele minden konzultációra, vagy vizsgálatra is. Jelenleg kórházban van egy hete, viszont ami miatt bekerült, abból a szempontból már semmi baja. De elkapott egy megfázást, lázas, és ezért a héten lehet, hogy nem engedik haza. Ha ez nem lenne, már valószínűleg hétfőn vagy kedden hazaengedték volna.

Anyámmal pénteken összevesztem, mert szó szerint közölte, hogy ő mikor megy meglátogatni, és kijelentette, hogy mi a párommal mikor menjünk be meglátogatni. Ekkor mondtam neki, hogy ez nem úgy megy, hogy ő kijelenti, hogy mikor menjünk, és akkor be is tudunk menni. Főleg, hogy mi jóval messzebb is lakunk a kórháztól, mint ő, ráadásul szombaton dolgozik is a párom, így vonattal+busszal kellene mennem. Anyámat persze mindig vitték kocsival. Ráadásul én nem is gondolkodtam akkor még azon, hogy egyáltalán bemenjek e, hiszen igazából fölöslegesnek tartottam, meg azt se tudtuk még, hogy meddig lesz bent. De ekkor mindenféle szar testvérnek elhordott anyám az érzelmi zsarolással egybekötve, hogy én a beteg testvéremet nem akarom látni. Utána nem is beszéltünk emiatt pár napig.

Most, hogy a láz miatt lehet, hogy nem engedik haza a testvéremet, anyám megint rám írt azzal a szöveggel, hogy "szombaton bemehetsz hozzá, nem kell vinni semmit, max narancsot, mandarint, stb, stb".

Bennem megint olyan szinten felment a pumpa, hogy egyelőre nem írtam neki. Az a baj, hogy ez az évek óta tartó utasító hangnem olyan szinten triggerel, hogy nem tudok eltekinteni tőle. Főleg, hogy pár napja mondtam, hogy ne utasítgasson. Nem mondom, hogy nem gondoltam arra, hogy bemenjek meglátogatni, de ez az utasítás azt az érzetet kelti, hogy már csak azért sem akarok. Nem tudok felülkerekedni a bennem lévő ellenálló gyereknek, aki nem akarja, hogy a szülei mindent megmondjanak neki. Legszívesebben azt írnám vissza neki, hogy "nem értem ezt a mondatot, mi az, hogy bemehetek? Meg van engedve?" Vagy pedig azt, hogy "ha nem kell bevinni semmit, miért kell bemennem?".

Ha testvéremet kérdezném meg, ő valószínűleg azt mondaná, hogy neki mindegy.

Szóval a kérdésem az lenne, hogy ti mit reagálnátok és cselekednétek? Próbáljam meg lenyelni a gyerekkortól felgyülemlett haragot, és írjam anyámnak, hogy oké? Valahogy védjem meg megint magam, hogy van önálló életem és saját akaratom? Vagy ne írjak inkább vissza? Természetesen ha megvédem magam, abból megint mártírkérdést fog csinálni, jól el fog hordani mindennek, és megint én leszek a fekete bárány a családban.

És még mielőtt bárki is leírná, nem az a probléma, hogy nem akarom meglátogatni a testvéremet, hanem hogy anyám úgy kezel, mintha egy ötéves gyereke lennék, akinek kötelező mindent úgy csinálni, ahogy ő kitalálja.