Hogy bocsássak meg anyukámnak és hogy lépjek túl ezen?

Röviden, aki nem akarja a hosszút elolvasni: Anyukám tinikorom óta bánt a túlsúlyom miatt, valóban kövér is voltam/vagyok, amikor fogytam, sokat dicsért, emiatt kialakult bennem egy önutálat, amikor épp több kiló vagyok, ezen nem tudok túllépni, nem tudom elhinni, hogy lehet engem így is szeretni.

Hosszan:

Anyukám 18 évesen 162 cm és 48 kg volt, akkor érezte a legjobban magát, mindig úgy emlékszik vissza, hogy nagyon csinos volt és nem is kellett érte tennie semmit. Majd idősebb lett, szült is kétszer. Mondta, hogy amikor 55 kg volt, akkor már “dagadt disznó”nak látta magát és hülye fogyókúrákat meg akupunktúrás kezelést csinált. Teltek múltak az évek, amikor én 16 voltam (akkor kezdődött a rendszeres testszégyenítés), akkor 71 kg volt, ma már 90 körül mozog. 11-12 évesen nőttem és kicsit híztam is, bár inkább nőiesedésnek mondanám. Striáim lettek az oldalamon, amit anyukám meglátott egyszer és azt mondta, hogy “mostantól egy dekát sem hízhatsz”. Hát, nem tettem eleget a parancsnak, olyan 60-63 kg voltam kiskamaszként a 163 centimhez. Ez neki még nem is volt baj, bár a suliban dagadtoztak rendszeresen. Aztán 16 évesen épp egy rossz korszakomat éltem és feljöttek a kilók, 74-ig meg sem álltam. Tisztában vagyok vele, hogy ez sok, de ettől függetlenül nem hiszem, hogy megérdemeltem volna, amit anyámtól kaptam. Hónapokig naponta dühösen az arcomba vágta, hogy dagadt vagyok, mérlegre állított és kibeszélt a barátnőjével, hogy milyen kövér vagyok és nem izmos, hanem “folyós”. Különböző testrészeimre mondta, hogy milyen nagy. Próbálta valahogy rám erőltetni a diétát, meg a sportot, vitt konditerembe, a diéta részét elég hülyén oldotta meg, mert nem főzött/tanított meg főzni egészségesen, hanem csak nem engedte, hogy chipset, gyorsételt meg édességet egyek. Amikor mégis vett nekem, kiakadt, amiért megettem. Nem szedhettem kétszer ebédnél. Mások előtt is kövérnek nevezett. Igazából én nem emlékszem arra, hogy bármikor is mondta volna kedvesen, normálisan, hogy le kéne adnom pár kilót, illetve az érzelmi része tényleg nem érdekelte, nem kérdezte, hogy miért engedtem így el magam, bár én sem mondtam neki. Nem is ez a baj, hogy nem beszéltünk erről, hanem hogy nagyon sokat bántott. Leginkább az volt a baja, hogy szerinte így nem lesz majd tartós párkapcsolatom, mert a fiúk a vékony lányokat szeretik, ha épp volt barátom, arra is azt mondta, hogy nem lesz velem sokáig a testem miatt. Az elmúlt években többször volt, hogy lefogytam, majd egy újabb rossz korszak miatt visszahíztam, mert sajnos étellel vigasztalom magam, ez leginkább akkor van, amikor magányos vagyok, pl szakítás, barátság megszakadása, stb. miatt. Amikor lefogytam, mindig ecsetelte, hogy mennyire büszke rám, milyen jó alakom van (bár hozzátette, hogy fogynom már nem kell, de izmosodni igen). Szerencsére nem kellett 48 kilónak lennem ahhoz, hogy dicsérjen, olyan 60 körül már jó vagyok neki. De amikor éppen megint feljöttek a kilók, kezdte elölről, hogy mennyit nasizok mostanában, meg hogy megint hízni kezdtem (ilyen 3 kilókat simán észrevett).

Kérdezhetitek, miért nem álltam ki magamért. Egyrészt kiálltam, másrészt nem mindenki ellen lehet kiállni úgy igazán. Én sosem dagadtoztam őt még 90 kilósan sem, mert tudom, hogy milyen érzés. De magamat próbáltam védeni, kértem többször, hogy hagyjon békén, hogy ne bántson, hogy ne beszélje ki a súlyomat, de egyáltalán nem érdekelte. Neki ezeket ki Kellett mondania és kész, az mindegy, hogy én hogy érzem magam. Egyszer amikor épp vékonyabb voltam, felhoztam neki ezt, azt mondta, ő csak aggódott, amiért a szép kislánya elcsúfult.

A következménye ennek az egésznek az lett, hogy egyszerűen gyűlölöm magam, bár nem annyira, hogy mindig törekedjek a vékonyságra, ennyire erős nem vagyok. Van párkapcsolatom, akinek tényleg tetszem, de nem hiszem el neki. Szingliként ha visszautasítást kaptam, meg voltam róla győződve, hogy azért, mert dagadt vagyok, de ezt 60 kilósan is így éreztem. Sosem Leszek szerintem elég vékony magamnak. A testemet nem látom reálisan. Most vagyok 70-71 és undorítónak látom magam, úgy hivatkozom magamra, hogy extrém elhízott. Most is éppen fogyózom amúgy és mivel nem egy hét alatt Leszek vékony ezért ostorozom magam, nem örülök az apró változásoknak, mindig azt mondom magamnak, hogy ennél sokkal többet kellene fogynom. Képtelen vagyok szépnek látni magam, úgy vagyok vele, hogy bármit csinálok, csúnya leszek, mert kövér vagyok. Nem lehetek szerethető ilyen dagadtan.

Pár hónapja elbeszélgettem vele erről, mert még mindig nagyon bánt ugye a dolog. Azt mondta, sajnálja, hogy nem vette észre, mennyi fájdalmat okozott nekem. Ez fura, hogy nem vette észre, hiszen mindig mondtam neki, meg hát egyértelmű, hogy nem tesz jót egy tininek, ha az anyja naponta dagadtozza. Én arra is gondolok, hogy mivel ő nem tud lefogyni, ezért akarja, hogy én legyek vékony helyette is, illetve mivel ő abban a hitben él, hogy csak 48 kilós nők tetszenek a férfiaknak, mivel ő annyi volt, amikor megismerkedett az exeivel/apukámmal, ezért felt, hogy nekem sosem lesz párom.

Nem tudok egyelőre megbocsátani, pedig szeretnék. Illetve elfogadni sem tudom magam. Le fogok fogyni, de vajon elég lesz az? Szerintem nem. Mit kéne tennem, hogy fogadjam el ezt a helyzetet és hogy lépjek túl a sok sérelmen?