Akit pszichopata szülő nevelt fel az mit érzett amikor öregségére (a szülő) összeomlott és elgyengült?

Semmit nem érzek, miért kellene?

Tönkretett lelkileg és érzelmileg, testileg, innentől kezdve pont nem érdekel, mi lesz vele.

Öreg és magába szakadt? Oké, ez van, mindenki hasonlóan végzi, de tőlem ne várjon segítséget, amikor kellene.

11. Én is hányszor gondoltam már erre! Kár, hogy ez a két dolog nincs egyensúlyban. Sokkal kevesebb lehetőségünk van pozitív személyekkel együtt lenni mint, szenvedni valamelyik mocsoktól. Nyilván a gonoszok tulajdonsága a tolakodás és nem a jófejeké.

Aki meg átéli a poklot, annak nem olyan félelmetes a halál.

*Na várj, random emberért, random ismeretlen emberért is, tehát , amit alapelvárás szerintem megtenni, szóval ez, hogyha pl előtted össze esik az utcán, és van nálad teló, ami nem lemerült, akkor hívsz segítséget, vagy ha van a közelben valaki. Szóval , hogy ha látod, hogy egy random valaki rosszul van az utcán, érte pl segítséget próbálnál keríteni talán. Na, és akkor de nemtom, pl egy esetleges nemjó szülőt, akivel kábé rossz emlékek, nyomorúság maradt meg a lelkedben, a nyomorúság, amire gondolsz, amit érzel vele kapcsolatban, ha csak rágondolsz, vagy ott vagy mellette; szóval ha nagyon rossz érzést kelt, nem tudom, mennyire kellene őt szolgálni/szolgálnod. Szóval az, hogy erre a lelki nyomorodásra, hogy ott vagy mellette; és szolgálod őt, nehogy rámenjen a te fizikai egészséget is ;hogy pl olyan "nyomornak érzed", éled meg, hogy segíteni kell neki; vagy hogy tehát érted, nem feltétlenül kell; de a szánalom, amit kivált belőled; meg pl bocsi a szóért, nem tudom , hogy pl ténylegesen "undor, viszolygás, rosszérzés, hányinger-körüli jellegű érzések vannak-e benned vele kapcsolatban;amikor ránézel, arra gondolsz, hogy ki ő, milyen ő.

Ilyesmikre gondoltam,hogy bocsi,ha nemjól írtam;és bocsi,ha butaságot írtam le.

Csak a saját tapasztalataimat tudom elmondani.

Anyám ténylegesen 14 éves koromban lelépett otthonról, de valójában meg 2 évvel korábban lehet azt mondani, hogy nem volt nagyon jelen. Apámmal maradtunk, aki alkoholista volt és igen agresszív. Apám minden sérelmét, illetve minden bátyámmal kapcsolatos problémáját rajtam töltötte ki. Fizikiálisan már nem, mert tudta, hogy lassan felnőtt leszek és pár év múlva olyan 17-18 évesen jobb fizikumba is kerültem, szóval kizárólag verbálisan tudott bármit is tenni.

Lassan átment gyűlöletbe az egész és már gyakran a halálát kívántam. Amúgy elég kilátástalan volt a helyzet, mert anyám nem kis tartozást hagyott ránk, apám lényegében elitta a kevés fizetését, azért a kevés munkájáért, a rokkantnyugdíja meg pont a hitelre volt elég, így az én fizetésemből éltünk.

Aztán 20 éves koromban meg is halt. Az első pillanatokban megkönnyebbülést éreztem, de igazán nem fogtam fel. Rövid időn belül átcsapott ez öngyűlöletbe és bizony nagyon elkezdett hiányozni. Rengeteg rossz tulajdonsága volt, tett rengeteg szörnyű dolgot, de ha nem is makulátlanul, de szeretett és voltak erényei is.

Gyermekkoromban amúgy egyszerre imádtam és rettegtem tőle, felnőtt fejjel tudom, hogy mennyi verést kaptam, nem azért mert megérdemeltem, vagy az volt a helyes, hanem csak düh kitöltése céljából, de gyerekként nem kérdőjelezed meg, hogy helyes e az amit a szülő csinál, azt hittem az a normális. Viszont rengeteget tanultam is tőle, illetve azt hogy mennyire érdekel minden és emiatt mennyire hatalmas a lexikális tudásom, azt neki köszönhetem. Szóval ma bármit megtennék, hogy csak egy évig még vele lehessek.

Anyám aki lelépett pedig nem alkoholista volt, hanem játékgépfüggő. Rendszeresen bántalmazták egymást(anyám evezős volt és nem éppen gyenge, nyilván akkoriban még apám is erős volt, egyiket se kellett félteni), apám sokszor megcsalta és bár tagadta én tudom, hogy anyám is. Szóval nem egy egyoldalú dolog elől menekült, hanem csak az általa teremtett helyzettől, tehát nem egy bántalmazó elől.

Nem kellett mondania, mindig éreztem hogy ha nem is tudatosan, hogy nem egészen úgy szeret mint a legtöbb anya, vagy akár a bátyámat szerette. Visszagondolva néha olyan szánalmas és esetlen módon próbáltam felkelteni a figyelmét... Mikor lelépett, akkor évek után velem közölte a hollétét. Akkor 15-16 éves koromban látogattam, mikor senki más nem. Elmondta, hogy sajnálja, hogy soha nem volt úgy az anyám, de nem tehetett róla, egyszerűen mikor megszülettem nem érezte azt mint a bátyámnál, nem érezte, hogy a gyereke lennék. Ezért nem is tudom hibáztatni, senki nem tudja az érzéseit irányítani, egyszerűen ez volt. De ezt mindenki tudta is és az talán rosszabb volt, hogy apám meg egyfajta 'szánalom szeretet' adott felém, hogy sajnálatból pótolja anyám nem létező szeretetét irányomban. Mindig egyfajta lesajnálás volt részéről, amit ahogy nőttem nem is rejtett véka alá.

Azóta is zűrös élete volt anyámnak, kb. 2 évente találkozom vele, külföldön is él, de elég komplikált ez is. Én a középiskolában nőttem fel, személyiségem legjava akkor alakult ki és pont ebben az időben nem volt jelen anyám, így én nem utálom, hanem nem érzek semmit iránta. Nem érzem, hogy az anyám lenne és így, hogy ez nincs meg elég nehéz elviselni, mert elmebeteg és nem egy könnyű személyiség. Direkt szedtem ide külön, mert most azt mondom, hogy ha meghalna, akkor nem éreznék semmit. De csak most mondom ezt, amíg él.

A tanulság, hogy ha van, akkor az az, hogy ki kéne használni minden percet a szeretteinkkel, még ha az át is csapott egyfajta gyűlöletbe egy időben. Mert nagyon valószínű hogy elvesztésükkor máshogy fogunk érezni. Alap igazság, hogy a dolgokat csak elvesztésük után értékeljük igazán

De aminek az ottlétét nem tudom értékelni, akkor az elvesztése miért fájna ? Sőt, milyen elvesztés; soha nem is tartozott hozzám. Tehát nincs veszteségérzet. Ha egyszercsak "nincs", folytatom tovább az életemet, mintha nem történt volna semmi. Szóval, milyen veszteség? Énnekem pl tuti nem lenne veszteségérzetem, ha muter egyszercsak fogná, ozt nem lenne. Fatert imádtam, ő olyasmi személyiségű volt, mint én, őt 4 hónapig gyászoltam. Muter nem jó, undok, bunkó, nincs benne szeretet, hogyan tisztelhetném/szerethetném őt; ha ő se tud senkit? Másokkal is akkor jófej, ha az érdekei úgy kívánják, és akit akar, azt meg beállítja rossznak, és úgy csűri-csavarja a szálakat a másik háta mögött, amiből ő rosszul/genyónak jön ki, őt pedig sajnálják. Szóval, én el fogok innen végre valahára költözni, és vissza se nézek. Arról meg szó se lehet, hogy hagynám a gyerekeimre vigyázni. Nagyon mérgező személyisége van a muternak sajnos. :( Most se jódolgomban lakok vele, azért, mert vele "olyan jó", hanem kényszerből. Vérségi alapon egy fedél alá kényszerültünk, de nem kötődök hozzá semmilyen szinten, és szeretném végre a hátam mögött hagyni, mintha nem is létezett volna. Szóval amint lehetőségem adódik rá, elköltözök, és itt hagyom őt, és nem foglalkozom vele soha többé. Na jó, ha felhív, és azt mondja valami nagy problémája van, emberségből fogok foglalkozni vele; amennyi tőlem telik , és amennyi tőlem /nekem a számomra nem okoz gondot; akkor annyit segítek neki; de szóval ez nem ilyen """"szülőm , meg anyám iránti tiszteletből"""", hanem emberségből, mert ha egy másik emberrel is pl az történne, hogy valami miatt olyan rossz helyzetbe kerül --elsősorban itt most pénzügyire gondolok, nem lelkire; de akár fizikai egészségügyi is közrejátszhat, ha olyan, de akkor sem minden erőmet beleáldozva, hanem amellett is lehetőleg saját szűk családom én+férjem+gyerekem életét tartanám szem előtt, annak a rovására nem mehetne. Na, szóval, amennyit egy másik, random embernek is szívesen segítenék (tehát amennyit megengedve hirtelen tudok pl) ; mert megsajnálnám. (Mármint nem anyámat, vagy nem feltétlen), hanem belegondolok úgy, hogy ha lenne egy random másik ember; akkor úgy annak mennyire/ mennyit segítenék. Tehát ez emberségből, nem "anyám" iránti "tiszteletből", meg ""szeretetből"". Hanem amennyit egy random valakinek is segítenék. Mondjuk ő pl olyan tahó dolgokat mond, már bocsi, de úgy szokott "gyalulni", hogy nemhogy nem érdekli; hogy a gyereke vagyok, vagy hogy egy emberi lény vagyok; még az sem érdekli, hogy egy élőlény vagyok; és nekem is vannak érzéseim. Szóval, ha úgy viszonyulnék hozzá, mint bárki máshoz, ő már annyit sem érdemel, máris többet tettem érte; mint amennyit megérdemelne.

Bocsi megint,ha esetleg valami nemjót írtam.

*Hú, elnézést, azt hiszem, tényleg nagyon erős szavakat használtam az elején. Szóval én nem is tartanám vele a kapcsolatot; saját döntésből; hogy védjem magamat is, gyermekeimet is tőle.

Szóval, hogy én mostis úgy vagyok vele, hogy nincsen anyám. Mondjuk én pl egy anyaistenben hiszek, és akkor van még az atyaisten is ;de szóval, az anyaistenre szoktam anyámként gondolni. És őrá tényleg úgy gondolok, mint egy anyára.

Na, szóval, anyámhoz meg, aki a "világra hozott" őhozzá nem kötődöm egyáltalán; tehát nem hiszem, hogy veszteségként élném meg, ha nemlenne. Merthogy én mostse tartozom hozzá; mi nem tartozunk össze.

Amikor egy helyen vagyunk,akkoris próbálom őt ignorálni, figyelmen kívül hagyni; nem felülni annak, hogy provokálni akar; veszekedéseket akar kiprovokálni.