Még nincs gyerekem. Rossz apa lennék, hogyha szeretném a gyerekeimet, felelősen, tisztelettudóan, de nem áldoznám fel magamat értük? Nem is "igen, rossz" vagy "nem, jó" válaszokat várok, hanem tapasztalatokat inkább.

Az elmélet meg a valóság sokszor nem találkozik.

Elvetetni csak azt lehet, amit már az anyaméhben ki lehet mutatni. A legtöbb ilyesmi szülés után, sőt csecsemő, vagy kisgyerek korban derül ki, akkor meg a szülők, de az anya szinte mindig tele van lelkiismeretfurdalással, meg el se tudja képzelni, hogy a gyerekének valahol másokkal jobb lenne, mint vele. Sokszor kívülállóként szinte hihetetlen milyen önfeláldozásra képesek a szülők, akár értelmetlenül is.

Ismerősöm dolgozott régebben sérült gyerekek otthonában. Szerinte a legjobban azok oldották meg, akik anyaként náluk vállaltak munkát, és a saját sérült gyereküket, a saját csoportjukban gondozták hivatalból, de ha letelt a munkaidő, haza mentek a család többi részéhez.

A lehető legtöbbet voltak a sajátjukkal, de mégis létezett egy normál életük, a beteg gyerektől távolabb.