Miért nem lépnek tovább azok, akiket bántalmaznak? (mentálisan, fizikálisan)

Kívülről könnyű beleszólni, de benne lenni egy ilyenben már más.

Egyáltalán nem egyszerű kilepni csak úgy egy ilyen kapcsolatból. Sok éven keresztül építik le az embert mentálisan és elhiszi magáról, hogy képtelen bármire is.

A legtöbb esetben nem ismerik fel azok akiket bántalmaznak. Elhitetik velük vagy elhitetik magukkal hogy ők voltak a "hibásak" vagy hogy túl reagalják stb. Sok idő kell hogy felismerd vagy éppen soha nem törtenik meg sajnos.

Én is voltam olyan kapcsolatban ahol a másik lelkileg mentálisan vagy verbálisan bántott. Elhesegettem hogy én gondoltam rosszul, igaza van, vagy elviccelte a dolgot stb. A vegén már sajnaltam, azután megütött. Nekem az volt az a pont amikor rájöttem hogy mi is történik. Visszakézből teljesen automatikusan eltörtem az orrát. Megerdemelte. Akkor szakitottunk. Persze azóta is hallok pletykákat hogy en csaltam meg, meg en vagyok a kiálhatatlan meg én bántottam :D remelem jól kinevetik, hogy egy negyven kilos nő bántotta őt...

Ó, kívülről nagyon könnyű okoskodni.

Tudod, aki bántalmaz, az elhiteti veled, hogy semmit nem érsz, leépíti az önbizalmadat, fenyeget, fizikai kényszert alkalmaz, stb.

Senki nem pofonnal kezdi, hanem, hogy pl "elmar" a családodtól, te meg a hülye szerelem miatt nem látod a valóságot.

Más: megüt. Remek, és honnan tudod, nem ver agyon, amint megmondod elköltözöl?

Félelem minden nap, miközben titokban tervezgeted, hogy lelépj - ha van nálad pl pénz és nem szedte el -, aznap meg csak azért imádkozol, nehogy előbb hazajöjjön, mert akár megöl vagy ilyenek.

Ha benne élnél, tudnád, miért nem annyi, hogy akkor én ma költözök.

Plusz sok érzelmi bántalmazó jutalmaz is - tipikusan egyszer zsarnok, aztán hónapokon át kisangyal meg aranyos, a kedvedben jár.

Te, mint normális családban felnövő, tudod, hogy az nem normális, és nem is tűrnéd, mivel érzed és tudod, hogy nem bánhatnak veled úgy.

Aki viszont ebben nőtt fel, az mást nem ismer.

Gyerekkorom (4 év) óta vert nevelőapám.

Konkrétan az egész életem arról szólt, hogy én nem vagyok jó semmire, belőlem csak selejt lesz, nem fogok tudni megélni egyedül mert életképtelen vagyok.

18évesen elküldtek dolgozni, hasznom is legyen. A fizetésem ők osztottákbbe, ha kellett valamit vennem, kérnem kellett tőlük.

Ha akartam volna sem tudtam volna hova menni, mert 10ft-om nem volt, emellett a rokonokat is megutáltatták a családunkat, senki nem állt szóba velünk. Barátaim nem voltak, mert sehova nem engedtek el.

Ebbe nőttem fel, akkor még azt hittem, ez a normális.

Aztán 23évesen megismertem egy fiút, ő volt életem első (és eddig utolsó) kapcsolata. Vele is titokban találkoztam, mert nem engedték volna.

1 hónap után mondta azt, hogy ő ezt nem bírja elnézni.

Menjek haza, pakoljam össze a cuccaim és jön értem.

Így az ő segítségével tudtam tovább lépni. Üres zsebbel, 3 szatyor ruhával.

7 éve ennek. Azóta gyökeresen megváltozott az életem, nem is tudom hogy tudtam elviselni az egészet.

(Azóta a férjem, jól élünk, saját házunk van, saját autóm. Nevelőapám a mai napig állítja, neki köszönhetem ezt, mert az életre tanított)