Mit szólnál, ha ezt mondaná neked a 20 éves gyereked?

31,

Persze, tudom hogy ez van. Én is tapasztaltam már magam körül ilyesmit (pl. a gyerekkori szomszédoknál). Csak engem sokkol, hogy hogy képesek családtagok egymással így kommunikálni, ilyeneket mondani egymásnak. Szerintem ez nem szimpla proliság, sokkal több annál. Nekem ezekből a mondatokból vastagon ÁRAD A GYŰLÖLET:

"Fogd már be a pofádat, bmeg, senki nem kérdezte az agyhalott véleményedet"

"nem ilyenkor kéne enni, így is elég dagadt"

Hogy képes valaki a saját családtagjaival ilyen hangnemben beszélni? Hogy képes a saját anyjának, gyerekének ilyet mondani? Vagy ennél még durvábbakat is sokszor. Nekem a család egy olyan hely, ahol megpihen, testileg-lelkileg feltöltődik az ember, ahol (jó esetben, remélhetőleg) szeretet, béke, nyugalom van. Ahol kölcsönösen törődünk egymással. Te velem, én pedig veled. Persze, mindenhol vannak viták és nézeteltérések, ez is természetes része és velejárója az életnek. De azt le lehet rendezni normális hangnemben is, a megoldásra fókuszálva, kompromisszumra törekedve. De amikor azt látom, hogy ennyire sok családban van jelen a konkrét erőszak, akár verbális akár fizikai (vagy mindkettő), és a családtagok szándékosan alázzák, gyalázzák, földbe döngölik egymást, az engem totálisan ledöbbent. Én értem, hogy nagyon sok a stresszes, fáradt, frusztrált ember. De talán nem egymáson kellene levezetni a feszkót és nem egymást kellene ütni-vágni mindenért (akár fizikailag akár szóban) még családon belül is, hanem jobban oda kellene figyelnünk egymásra. Mindenkinek jobb lenne. Egy kis odafigyeléssel, egymásra figyeléssel csak pozitívan lehetne kijönni belőle, mindenki jobban járna. Ehelyett rengeteg helyen csípőből, gondolkodás nélkül megy a "fogd már be a pofádat" és társai, emberek úgy beszélnek egymással, mint a kutyával (mondjuk én még kutyával vagy más állattal se beszélnék ilyen gyűlölettel) és senki sem veszi észre, hogy tőlük is függ, hogy milyen otthon a családi légkör. Nagyon nem mindegy, hogy ki hogy áll hozzá. Mindenki tehet érte. Tudom, hogy vannak tipikusan "nehéz esetek" családon belül is. Olyan személyek, akikkel nagyon nehéz együtt élni a természetüknél fogva. De ha az emberek megtanulnák kezelni a saját dühkitöréseiket is és nem csípőből vágnának vissza olyat, hogy a másik hanyatt esik, akkor sokkal több család működhetne rendesen, normális családként funkcionálva. Ez borzasztó, hogy a családok 60-70-80%-a ennyire diszfunkcionális. Mindenki szívesebben térne haza egy elfogadó, támogató, szeretetteljes családi légkörbe, mégis sokan, rengetegen úgy viselkednek egymással a legközelebbi családtagjaikkal is, mint a felmosóronggyal. Ez nem normális dolog. Nekem gyerekkoromban a családomban sem volt soha olyan, hogy bárkit is bántottunk volna akár csak egyetlen szóval is, sem most felnőttként a párkapcsolatomban. Ha valami problémánk van, leülünk és normálisan, higgadtan, tiszta fejjel megbeszéljük. elmondjuk egymásnak, hogy mi nem tetszik, min kellene változtatni és teszünk ellene vagy érte, hogy máshogy legyen. De el sem tudom képzelni, hogy miért elfogadott és bevett "konfliktuskezelési módszer" ilyen sok családban az anyázás és a trágár, mocskos, indulatos beszéd, amikor már egy kanál vízben is meg tudnák fojtani egymást. Iskolában kéne tanítani, hogy hogyan viselkedjünk, hogyan kommunikáljunk egymással normálisan. Talán nem lenne ennyire defektes a családok 70-80%-a. Ez az elképesztően magas arány egyáltalán nem normális. Mégis úgy tűnik, mintha mindenki találkozna ilyennel a saját környezetében és egyre jobban kezdünk ehhez hozzászokni, kezdjük ezt normálisként elfogadni. Mintha senki nem akarna tenni ellene semmit. Mindenkinek jól van ez így. Pedig marhára nincs jól.

32-es: Kérlek szépen, a homo magyaricus rühelli önmagát és ezt kiokádja másra, legyen az a gyereke, a párja, bárkije. És mivel rengeteg minden történt a magyar történelemben, aminek nem kellett volna, a megváltohatatlannal szembeni frusztrációt azon tölti ki, akivel elbír, ha kell, a kutyáján. Anno Dombóvári mondta egy stand upjában:"A fővárosi leugatja a nagyvárosit, a nagyvárosi a kisvárosit, kisvárosi a falusit, a falusi meg belerúg a kutyájába". Mivel mindig is függött az országunk valakitől, mert nem volt olyan államfőnk-muhahahaha-, aki nem nyalt volna vagy nyugatra, vagy keletre, rendre szarabbnál szarabb szituba kerültünk, ahol egyre inkább a túlélésre játszottunk és aki gyenge, elhullik. s ilyenkor nem játszik önreflexió, hogy vajon mit baxhattam el a gyerekemnél, ha az öngyilkos lesz. Meg elég csak megkérdezni egy nagyszülőd korabeli embert, hányan voltak tesók. Ha azt mondja, heten, akkor arra lehet következtetni, hogy a hét az nem egy tervezett szám, hanem ennyi sikerült és amúgy is, az ember fogyó eszköz, kell a földekre. Legalábbis nagyrészt. Vagyis a saját gyerekeddel is beszélhetsz úgy nyugodtan, mint egy rakás szarral, mert úgysincs nyugdíj, úgyis lesz akkora idióta, hogy még őtartson el és kuncsorogjon a szeretetedért. Meg ha pl. 7-ből 1 gyereked nem áll veled szóba, akkor szarta le, van még 6 futóbolond, aki eltart. Vagy ha teszem azt pl. öngyilkos lett az az egy. Volt pár falusi asszony, aki elvartyogott 2-3 síratót, utána el lett hordva mindenféle pogány szarnak, mert az öngyilkosság bűn. Meg amúgy is, mit sajnálod azt az öngyilkost, van 6 másik, aki van akkora barom, hogy ilyen hozzáállással ne hagyja, hogy rád rohadjon a tanyád. Meg akkor még nem volt elérhető ennyiféle könyv, meg 1990 előtt kb. sehol sem volt szó önfejlesztésről pszichés értelemben, nem,hogy Magyarországon. Amikor a rendszerváltás előtt pár évvel asszem a Kalapács nevű együttes frontembere elmondta, hogy országunk sosem volt másban világelső, csak öngyilkosságban, majdnem el is lett kaszálva egy életre az együttes.

Meg a régi korokra visszatérve, voltak társadalmi rétegek, ahol dada nevelte a gyereket, nem a szülő, lsd Rómeó és Júlia, ahol Júlia beszélőviszonyban is alig van az anyjáékkal. És akkor ezen nem forgatta senki a szemét, hogy egy szülőnek semmi kapcsolata a tulajdon gyermekével. Meg bőven nem a középkorról beszélünk, ahol Sissit pl. nyírta a bécsi udvar amiatt is-meg rengeteg más miatt, de ez külön sztori-, hogy részt akar venni a gyermeke nevelésében. Jelzem, ez az 1800-as évek második felétől, kb. a XX. század elejéig történt, nem olyan hú de nagyon régen. Szóval az, hogy megjelent az emberben, hogy egyáltalán akar kapcsolatot a gyerekével, az egy újkeletű dolog és evvel kis hazánkban nem tud mit kezdeni a lakosság jó része, mert semmi önreflexió, csupa hárítás, hogy jaj, ezen nem vartyogok, ha nagyapám meg a 2.VH-t szenvedte végig. Meg csak egy büdös nagy pofon kell, oszt ennyi. Egy rokonnak is elmondtam, hogy ha nem tud az anyjáról leválni, legalább ne szüljön, addig, ameddig nem foglalkozik a saját családjával, mert ha a gyerek ebben nő fel, még a legoptimálisabb esetben is érettségi után rá se fogja vágni az ajtót... Lehet találgatni, ki lett a család szaros seggűje... Ja, és ez a XXI. században történt meg úgy, hogy ez az ismerős nem egy putriból szalajtott egyén, hanem egy diplomás, tájékozott nő, aki megfordult pszichológusnál, de csak az egyetemi évei alatt...