Hogy él boldog, nyugodt életet az a felnőtt, akitől a szülei olyanokat vártak el, amit nem tudott teljesíteni és ezért ő a legnagyobb csalódás nekik? Ha már külön él.

Ma már a legtöbb ember úgy éli az életét, hogy van benne valamilyen megfelelési kényszer. Most azt hagyjuk, hogy mi miatt, kik felé, de kb lehetetlen elkerülni.

Sokan nem véletlenül kérnek (szerencsére már nem ciki) szakembertől segítséget, ők azok, akiknek egy része sikeresen elhagyja ezt.

Aztán valószínűleg vannak azok is, akik emiatt súlyos önbizalom hiányban szenvednek egész életük során, sosem békélnek meg magukkal, sosem érzik elégnek, amit elértek.

Túl sok kimenetele lehet egy ilyen dolognak szvsz. Biztos van ahol megromlik a szülő-gyerek kapcsolat, van ahol képtelen leválni a gyerek, mert úgy érzi, hogy egyedül nem tud boldogulni stb stb stb…

Én alapban nyugodt ember vagyok mert soha nem élnék mások elvárásai szerint, kivéve, ha a saját emberi normáim is azok lennének.

Persze nagyon nem mindegy, hogy mik voltak az elvárások!

Ha a "Tanulj kisfiam!", vagy az "Élj becsülettel!" az elvárások és ezeket nem tudtad teljesíteni, az gáz, de elsősorban magadnak ártottál vele.

Pszichológushoz jártam 2 éven át, aztán már külföldön élek, dolgozom.

A szüleim? Kit érdekelnek - őket is csak az eredményeim érdekelték, ÉN nem és ha nem voltam "szerintük elég jó", akkor ment a lehúzás és beszólogatás.

Évi 1-2x hazamegyek, néha írok nekik - semmi személyeset -, és probléma letudva.

Amikor hazamegyek, akkor pedig az első személyeskedésnél felállok és ott hagyom őket.

Az én szüleimnek nem voltak extra elvárásaik, én mégis csalódást okoztam. Sajnos nagyon későn nőtt be a fejem lágya, ostobaságokat csináltam, nem tanultam, csavarogtam, rossz társaságba kerültem. Mindezekről ők nem tehettek, de mellettem álltak, és kihúztak a bajból, nem is egyszer. Örökké hálás leszek nekik érte.

N