Joggal vagyok dühös apámra (is)?
Felnőtt nőként konkrétan egy szó nélkül jöttem el a családi házból. Miért? Mert konkrétan anyám besértődött, mert meg mertem mondani egy helyzetben (ami gyerekes), hogy nem tartja tiszteletben a határaimat. Sokadjára kértem, hogy ne viselkedjen így, tanuljon meg viselkedni. Innen kezdődött az ámokfutás. Másfél hétig voltam ott és anyám addig nem szólt hozzám, levegőnek nézett, ordítva lehordott mindennek, csapkodott mindennel amivel lehetett. Párommal is ment a jó pofizás (kellett a segítsége a kerti munkákban). Majd a párom elmondta, hogy beszélt rólam neki. Természetesen ki állt mellettem, utána már a párom se volt szívesen látva. (Körülbelül elbőgtem magam, mikor elmondta. A párom mondta, hogy konkrétan olyan érzelem mentesen, gyűlőlködve beszélt rólam, mint egy idegenről, akit megvet.) Tudtam azt, hogy a következő lépés az lesz, hogy egymás ellen fordít. Páromnak megint elkezdett magyarázni, de ezt már én is hallottam. Erre idegösszeroppanást kaptam. Ekkor már a párom is megértette, hogy amit eddig meséltem neki, az nem vicc. Férfiként ő egyszerűen érzékeli a dolgokat, de már mondta, hogy nem bírta ezt tovább nézni. Illetve ezt tébolynak tartja, ami nálunk megy. Az ő családjában ilyen sosem volt. Még ekkor is csak átnézett rajtam anyám. Majd mondta a párom, hogy akkor itt a vége. Eljöttünk. Ez a része már nem érdekel. Viszont most jön a másik fele a dolognak, apám.
Az egész gyerekkorom így ment le. Anyám kezdte a játékait, apám meg fogta magát és inkább ki ment barkácsolni. Sosem állította le anyámat. Sőt, inkább még ő is lelkiismeret kérdést csinált belőle, hogy én alázkodjak meg, és menjek bocsánatot kérni anyámtól, mert ha nem miattam fogja otthagyni a családot. Megtörtént ez a dolog, hogy eljöttünk. Kb észre se vette. Nem szólt semmit. Majd másnap kezdett el hívogatni. Én nem vettem fel neki, mert nem akartam beszélni vele. Majd a páromat is hívta, és kb ráborította, hogy ezt nem így kellett volna, meg kellett volna beszélni. Meg amúgy is még segítséget akart kérni tőle (amúgy csak ezért akarja tartani a kapcsolatot). Majd benyögte neki, hogy attól hogy én anyámmal így vagyok, attól vele még nem kell a kapcsolatnak megszűnnie. Meg hogy mikor megyünk majd hozzájuk?! (Itt már fogtam a fejem, hogy ezt hogy képzeli. Senki sincs már a családból, aki rájuk nyitná az ajtót.) És mondta a párom, hogy nem vagyunk szívesen látva, így nem megyünk. Párom is mondta, hogy olyanért ne én kérjek bocsánatot, ami nem is az én hibám. Egyszer visszahívtam apámat. És akkor már tudtam, hogy nem kellett volna. (Azt nem tudom, hogy ő nárcisztikus-e, de vannak jegyei. Gyerekként sosem törődött velem, ivott. Egyszer elmentünk biciklizni, és attól ő már jó apának érzi magát. Eddig nem is törődött velem, addig még meg került képbe a párom. Mert ott se én voltam a lényeg, hanem a párom. Meg ha beszélgettünk, inkább én voltam az, aki meghallgatta, mert anyám nem tette. De hogy velem valóban mi van még ilyen dolgok után is, van-e hova mennem vagy nincs..) És már ott kezdődött, hogy kihangosította a telefont. Így már anyám is hallott mindent. De egy szót nem szólt. Én meg vele nem akartam beszélni. Apám úgy beszélt, mintha semmi sem történt volna. Mint ha mi lennénk a nagy minta család. Hamar le is tettem a telefont. Azóta egyszer hívott, de nem érdekelt.
Apám csak a sok segítséget és az anyagi támogatást hiányolja nem engem. (Páromnak előadta, hogy úgy sírt utánam. Mondom, akkor miért nem azonnal hívott? Miért nem állított meg? Miért nem állította le anyámat?!... Ez csak drámatagozat előadása.) Sajnos van féltestvérem is, ő sem tartja anyámmal a kapcsolatot.
Úgy érzem, hogy ha vele tartanám a kapcsolatot, akkor anyámmal is. Hisz ő is becsicskul neki, csak hogy mindene meglegyen. És minden infót visz anyámnak. Tudom, hogy úgy lesz előadva, hogy én kihasználtam őket, pedig ők mennyit segítettek... de nem érdekel.
Ti hogy kezelnétek a helyzetet?
N
#10
Ismered azt a ráutaló magatartást, hogy "nem neked mondom, de vedd magadra"?
Illetve folyamatosan hallottam, hogy apámnak magyaráz üvöltve, hogy a leányod így-úgy.
"férfiként ő egyszerűen érzékeli a dolgokat" kösz :D:D Mintha a nők olyan bonyolultak lennének :D
"sosem állította le anyámat" - na, ez hiba volt, felnőttre is ráfér néha egy kis "nevelés", mint azt a példa mutatja...
Egyébként a megoldás egyértelmű, le kell szarni ezeket, ha ilyenek, ez a helyzet nem tűnik túl változtathatónak. Jobb lesz nektek, ha nem is foglalkoztok velük.
Jogos.
Ahogy tudod a legminimálisabbra állítsd a kapcsolatot köztetek, és próbálj nem velük foglalkozni. Én is hasonló családi körülmények nőttem fel és magamon is látom hogy mennyire ketté tudja törni az életem, ha túl sokat gondolok ezekre a családi sérelmekre. Szerencséd van a barátoddal a leírtak alapján, jó hogy nem megy a kapcsolatotok rovására. Sajnálatos hogy valakinek a szülei pont erre nem tanították a gyerekeiket, hogy ne áldozzák fel ilyen negatív kapcsolatokra az életüket, hanem inkább még ők is a gyerekeik fejére nőnek, és simán tönkreteszik az életüket, mert azt hiszik azzal hogy ők világra hoztak, azzal egy életre tartozol nekik. NEM.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2025, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!