Titeket mivel indítottak el az életben a szüleitek?

Egyelőre még itthon élek velük, mert amúgy senkim nincs, egyedül meg nehéz összekaparni egy valami normálisabb ingatlanra egy kis önerőt. Plusz ezenkívül nagyapám autóját nekem adták, igaz költöttem rá annyit, hogy abból két ilyen típus is kijött volna, de ehhez a kocsihoz van egy érzelmi kötődésem.

Egyébként meg majd ha mennem kell, oldjam meg, ahogy tanultam. Miközben testvéreméknek minden lóf*szt adnak. Jelenleg a házuk felújítására adtak nekik 3 milliót, plusz a saját munkájukat.

Ingyen laktam otthon, kifizették a a jogsit és a nyelvvizsgáimat. Mikor kolis voltam, fizették a kolit.

Sosem dolgoztam egyetem mellett, konkrétan lebeszéltek róla, szóval hazaadnom sosem kellett.

Érdekes mentalitást képviselnek a szüleim. Támogatnak/támogattak anyagilag, de ezzel magukhoz is láncoltak. Sosem szorgalmazták, hogy álljak meg a saját lábamon.

Viszont, bevallom, irigykedem azokra, akiknek a szülei tudtak lakást venni. Hatalmas áldás lehet ilyen ajándékkal kezdeni a felnőtt életet.

35/N

Nagy semmivel, 0 forint támogatással. Ezek köszönthetően tovább tanulás helyett. 8 osztály elvégzése után kénytelen voltam dolgozni hogy ne kelljen tovább szegénységben éljek. Évekkel később munka mellet esti iskolában leérettségiztem utána szakmát tanultam.

Utólag köszönöm a szüleimnek hogy semmire vállaltak gyereket!

Egy fillért sem kaptam. 27 éves koromig laktam otthon, amit anyám azért időnként igyekezett a pofámba vágni. 18 éves koromtól dolgoztam, érettségi után, a szakközepes szakmámban. 22 évesen döntöttem úgy, hogy szeretnék tovább tanulni, felvételiztem, sikerült, és munka mellett, levelezőn végeztem el a közgáz egyetemet, kemény menet volt (még úgy is, hogy saját családom, férj, gyerek nem volt). Diploma után sokkal előnyösebb álláslehetőségek találtak meg, akkor váltottam munkahelyet és el is költöztem. Igazából kaja, rezsi rám eső részét fizettem akkor is, amikor a szülői házban laktam, tehát mondhatni azzal támogattak, hogy nem tettek az utcára, de életkezdéshez semmit nem kaptam.

Én egészen másképpen állok a lányomhoz.

Egy rakat hazugsággal, elhanyagolással, majd közölte velem, hogy sajnálja, amiért lánynak születtem.

Egyetlen nagyon hasznos dolgot tanítottak meg már kamaszkoromban: hogy sohase legyek olyan, mint ők.

Velük ellentétben én őszinte vagyok - bármikor, bárkivel -, meghallgatom a másikat, végiggonolom, van-e igazság a szavaiban, nem rögtön lehurrogom. Nem beszélek ki senkit a háta mögött, stb.

A családom tökéletes ellentéteként viselkedek - amiért mondanom sem kell, megvetnek. Nem izgat, én örülök, amiért nem olyanná váltam, mint ők.

Anyagilag: eltartottak, de folyamatosan éreztették, hogy mehetnék már innen.

22 évesen így tettem, azóta nem sűrűn nézek haza.

49-es voltam