Miért nem hiszi el anyám, hogy miattuk lettem borderlineos?

Rettenetes gyerekkorom volt, rendszeres volt a fizikai, valamint a lelki bántalmazás. Fizikai bántalmazás alatt nem csak 1-1 pofont értek, hanem rendesen kékre-zöldre vertek nadrágszíjjal, vállfával, fakanállal stb stb, mikor mivel. Ezt kaptam mindkét szülőmtől éveken keresztül, csak ráadásba anyám még lelkileg is terrorizált, ha nem 5-ös tanuló voltam. Éveken keresztül így szólított: féreg királynő, riherongy, széllel-bélelt kabát, mindezt egy 12-13 éves gyereknek, csak azért, mert nem voltam színötös. Egyszer még a fürdőszobába is bezárt, a húgomnak kellett vacsorát hoznia.. Sajnos apám is nagyon durva dolgokat tett ellenem, igaz ő lelkileg legalább nem terrorizált, cserébe brutálisan összevert, szószerint kék-zöld, majd fekete véraláfutásos lettem. Nyilvánvalóan ezeknek mind meglett az eredménye, mégpedig az, hogy borderlinenal diagnosztizáltak. Köztudott, hogy a borderline személyiségzavar nagyon gyakran a gyerekkori traumák miatt alakul ki, magyarán a környezeti hatások rettentő sokat számítanak a genetika mellett. Mivel a családban nincs borderlineos, ezért szinte biztos, hogy nálam a szörnyű gyerekkor miatt alakult ki. Apám már meghalt azóta, anyám él, így néha szoktam látogatni (több havonta 1x mert külföldön élek), ennek ellenére állandóan van valami összeveszés, amikor épp nála vagyok. Nálam a mentális betegség abban mutatkozik meg, hogy hirtelen leszek nagyon ideges, ha úgy viselkednek velem, ami erre okot adna, de érdekes módon anyám az egyetlen, aki ezt elő tudja hozni belőlem, hogy már ordibáljak. Ő ilyenkor elhord engem minden nem normálisnak, meg idegbetegnek, és nem hiszi el, hogy egyébként miatta és apám miatt vagyok ilyen. Ilyenkor takarózik a húgommal, hogy “de bezzeg, akkor nála miért nem alakult ki”, mert annyira tudatlan, hogy szerinte minden ember ugyanúgy reagál a traumákra. Ráadásul még sokszor hangoztatta is, hogy a húgom nem kapott annyit, mint én, mert ő “jó gyerek” volt, tehát én voltam a legjobban bántalmazva. Lényeg a lényeg, rám van fogva, hogy nem vagyok normális (ami részben igaz is), csak azt felejti el, hogy igencsak sokat tett érte, hogy ez így legyen. Annyira elegem van már az egészből, ráadásul anyám tipikusan úgy állít be mindent másoknak, mintha én lennék a szar, ő meg a szegény áldozat. Most is hallom, ahogy meséli húgomnak, hogy mekkora “cirkuszt” csináltam, amikor ő csak be akarta tenni a sütit a sütőbe. Tipikusan ő az, aki soha semmiért nem hibás, semmiről sem tehet, szerinte nem miattuk lettem olyan amilyen, hanem szimplán csak nem vagyok normális, mert őt is verték a szülei, és mégsem lett borderlineos. Az nem is, csak egy undorító gyerekkínzó.

A kérdésem pedig az, hogy direkt él tagadásban, de a szíve mélyén tudja, hogy ő miatta/miattuk alakult ki nálam a betegség, vagy az ilyen ember tényleg azt gondolja, hogy semmi köze az egészhez?

25N