Miért hiszik azt a szülők, hogy a gyerekük nem hazudik olyan dolgokban, amikből biztosan problémát csinálnának, ha megtudnák?

#20

Az én szüleimnek is ilyen hajlamaik voltak. Apámnak időnként voltak bekattant időszakai, és akkor feltett szándéka volt, hogy addig fog püfölni, amíg mosolygós, aranyos, szófogadó kisfiú nem leszek. Helyette depressziós kisfiú lettem, aki rettegett a szüleitől, és ahol lehetett, kerültem őket. De a többi felnőtt is folyton meg akarta nekem magyarázni, hogy én bizonyos érzelmekről le vagyok tiltva, olyat nekem nem szabad, mert egy ilyen szép kisfiú legyen mindig vidám! Az egyik gyökérnek sem jutott eszébe, hogy megkérdezze, egy gyerek miért szomorú mindig, miért bújik el folyton, és miért nem akar megszólalni. Annak a generációnak még az volt a rögeszméje, hogy a gyereket ütjük-vágjuk és ordítunk rá, amíg meg nem javul...

Ezt a lelki terrort igazából csak úgy lehet elviselni, ha megtanulsz nekik hazudni. Hazudnod kell, hogy jól érzed magad, hogy nincs semmi baj, de legfőképpen hogy nincs okuk megint ordítozni és verni téged. Igyekeztem, hogy semmit se tudjanak az életemről (amennyi egy gyereknek van), hogy kik a barátaim, hová mentem velük, mit csináltunk. Persze egy idő után feltűnt nekik, és akkor nekiálltak szabályosan vallatni, minden percemről kikérdezni. Akkor jól jött, hogy tudtam hazudni.

Például két-három évig azt hazudtam nekik, hogy kedden és csütörtökön tömegsporton vagyok az iskolában. Dehogy voltam! Átmentem valamelyik barátomhoz, akinek normális szülei voltak, és ott egy kicsit tudtam végre gyerek lenni.

23-as, a hazugsággal csak az a baj, hogy meg kell tanulni jól csinálni, és egy jó darabig mindenre rájönnek. Ettől persze csak elszáll az agyuk, beképzelik, hogy egyrészt az ő nagyszerű eszükön nem lehet ám túljárni (ez később amúgy jól jön, amikor már belejössz), másrészt elkönyvelnek hazug, becstelen alaknak, és úgy is kezelnek.

Az én apám megdögléséig sunyi szarházinak tartott és így is szólított, mert nyolcéves korom körül hazugságon kapott. Tizen- és huszonéves koromban szentül meg volt győződve, hogy bűnöző vagyok, titokban betörni járok, és azért nincs munkám, mert mindenki tudja, hogy lopok, olyan hírem van. Soha életemben nem loptam, kivéve tőlük. Később megtudtam egy pszichológustól, hogy a gyerekek mindig azért lopnak, mert a szeretethiányt próbálják kompenzálni, és nem azért, mert született tolvajok.