Miért hiszik azt a szülők, hogy a gyerekük nem hazudik olyan dolgokban, amikből biztosan problémát csinálnának, ha megtudnák?

Ideális esetben a szülő úgy nevelte a gyerekét, hogy az nem hazudik, ennél fogva neki mint szülőnek nem jut eszébe, hogy mégis.

Kevésbé ideális esetben a szülő megbukott nevelés terén, de ezt szar beismerni, akkor is ha csak ő tud róla, szóval inkább él a feltételezéssel, nem hazudik a gyerek (mert jól nevelte / nem merne hazudni / a gyerek egy angyalka / stb).

A legtöbb ember képtelen a más emberekkel való hatékony kommunikációra. Még azok is, akiknek elvileg ez lenne a hivatásuk (pedagógus, rendőr, stb.) dührohamot kapnak, őrjöngenek, parancsolgatnak, fizikai erőszakhoz folyamodnak, ha nem kapják meg azonnal, amit akarnak. Nem képesek felfogni, hogy a másik ember, akihez beszélnek, hiába van alárendelt helyzetben, mégiscsak ember, és nem azért mond valamit, mert "visszabeszél", amit azonnal meg kell torolni.

Gondolom, ismerős az a helyzet, amikor a felnőtt ráparancsol a gyerekre (véletlenül sem megkéri, odáig nem alacsonyodik le):

- Azonnal csináld ezt és ezt!

Amikor a gyerek jelzi, hogy ellenvetése van, azonnal csípőre tett kézzel fölébe tornyosul, és fenyegetően odasziszegi:

- Mi az, hogy nem?!

Egy gyermeket természetesen könnyű megfélemlíteni. De ha egy felnőttnek állna így fel, ő lenne a legjobban meglepődve, ha úgy összeverik, hogy vért pisál.

A hatékony kommunikáció ezzel szemben az, hogy nem parancsolunk, mint valami robotnak, hanem megkérjük a gyereket. Ez nyilván akkor működik, ha azt is érti, hogy miért van szükség arra, amire megkérték, és belátja, hogy számára milyen előnnyel jár.

Gondolom, mindenki emlékszik gyerekkorából azokra az undok "pedagógusokra", akik kizárólag az első módszert ismerték, és néhány olyanra is, akik valahogy képesek voltak szépen kérni. Nos, melyik volt hatékonyabb? A fenyegetés vagy az udvarias kérés?

A szülőknél ugyanez a helyzet. Sok ember azt hiszi, hogy a saját gyermekét megfélemlítéssel kell a "helyes irányba" nevelni, és bármiféle "lázadást" azonnal megtorolni. Az ilyen az nem szülő, hanem rabszolgatartó. Az ilyenek szoktak magányosan megdögleni valami otthonban, miközben szipogva sajnáltatják magukat a "hálátlan" gyermekeik miatt.

Az ilyen ember buta. Nem érti meg, hogy ha folyton gyanakvó börtönőrként viselkedik, a gyerek úgy is fogja kezelni. Ha nem képes megteremteni a gyermeknek az otthont, a családot, a biztonságos közeget, amelyben mindig bízhat, akkor ne lepődjön meg, hogy az a gyerek hazudni fog neki.

Én is mindig hazudtam a szüleimnek, mert nem lehetett bennük bízni. Pokol volt velük a gyermekkorom. A páromnak nem kell hazudnom. Őt szeretem, és vele biztonságban érzem magam. Remélem, a gyermekünk is ezt fogja érezni, ha majd megszületik. Az biztos, hogy én nem fogom őrjöngve püfölni, amiért nem ért haza pontosan öt óra nulla nullára, és nem fogom háztartási csicskává alacsonyítani.

Nem olvastam végig az összes választ, de értem, mire gondol a Kérdező.

Pl. a szülő - a maga szempontjából teljesen jogosan - nem engedi, hogy a kamasz gyereke cigizzen, és szent meggyőződése, hogy a gyerek szót fogad neki, és nem cigizik. Pedig a gyerek cigizik a szülei háta mögött, de bennük ez fel se merül.

Rengeteg ehhez hasonló példa van, kiskamaszok a gyerekeim, és beszélgetek szülőtársakkal, hát néha nehéz megállnom, hogy ne röhögjem ki őket, mert előfordul, hogy én jobban képben vagyok a gyerekeik viselt dolgaival, mint őt. Nem kell nagy dolgokra gondolni, a tavaly ötödikes fiam egy osztálytársának az anyja nagy mellénnyel mondta, hogy ő ugyan nem engedi a gyerekét TikTokozni, a fiam meg közölte röhögve, hogy hát ez hülye, a gyerek simán TikTok videókat küldözget neki. Csak anyukának kellett a tudat, hogy ő milyen szuper szigorú és következetes szülő.

Szóval önbecsapás csak az egész. Ne kelljen szembenéznie vele, hogy a hangaztos elvei sz*rt sem érnek.

17-es, én azért nem ismerek ilyeneket. Olyanról tudok, aki addig, amíg a gyereke kicsi, azt hiszi, mindenben beszabályozhatja, de olyat nem, akinek ez kamaszkorban is sikeül.

A 13 évesen cigizés meg nem hiszem, hogy extrém deviancia, én is cigizgettem ennyi idősen, mert marha felnőttesnek tűnt, ennyi. Nem lettem ettől deviáns. Pont ezek a dolgok (cigi, alkohol, szex, pornónézés stb.), amihez a szülők úgy állnak hozzá, hogy az ő kicsikéjük aztán biztos nem, mert ők "jól nevelik", közben pedig mégis. Csak nem akarnak róla tudomást venni.

Az én fiam 12 éves, azt állítja, kipróbálta a cigit. Nem tudtam rajta felháborodni, mert ennyi idősen én is kipróbáltam. Elmesélte anyukámnak is, aki totál kikészült, és közölte velem, hogy züllik a gyerek. Mondtam neki, hogy nem hiszem, én is ennyi idősen próbáltam ki, mégsem züllüttem el. Erre tudod mit válaszolt? "De te legalább nem mondtad el."

Amiről nem tudnak, az nem is fáj, és lehet abban a hitben ringatni magukat, hogy csodálatosan jól nevelt, szófogadó gyerekük van.

#20

Biztos nem egyedül nálad, de te úgy tűnik, extrém érzelmi terrorban éltél, és akkor is kőkeményen büntettek, ha épp vigyázzban ültél a helyeden. Akinek a szülei nem ennyire extrémek, vagy csak átlagosak, és van pár abnormálisan szigorú elvük vagy túllihegnek dolgokat (lásd: "megkóstolod a sört" = "úristen, úristen, züllött alkoholista leszel!"), azokból tényleg elég jellemzően szokott hazugságot kiváltani a tiltó-rejtegető-tabusító szülői viselkedés. Minek mondanák el, mikor abból égszakadás lenne, ha pedig nem mondják, akkor nincs semmi.