Hogyan érzel a szüleid iránt?

Apukámnak alkoholista szülei voltak, illetve sok trauma érte, ezért paranoid skizofrén lett pár évvel a születésem után (akkor jelentek meg a tűntek).

Nagyon nagyon nehéz vele, de nagyon szeretett engem mindig is, teljesen feltétlenül…

Anyámmal elváltak és én nyilvánvalóan anyámhoz kerültem.

Mivel anyám frusztrált volt, hogy nem jött be neki az a kapcsolat (amiben amúgy HTB lehetett volna, így meg el kellett mennie dolgozni) mert apám ugye “megőrült”, ezt a frusztrációt rajtam töltötte ki és mindig is nagyon mostohán bánt velem… Felnőttként már tudom, hogy a jogilag megfogalmazott minimumokat sem teljesítette mint szülő. Aztán megismerkedett egy pasival aki eltartja és akinek voltak gyerekei és hozzájuk költöztünk… Velük foglalkozott (a pasi miatt), velem nem. Nem mehettem közös programokra sem és soha nem kaptam semmit amit a másik 2 gyerek igen.

Egyébként felnőtt korára mindkét gyerek megutálta Őket annak ellenére is, hogy megkaptak mindent (anyagilag), mert szeretet Ők se nagyon kaptak és külföldre mentek és nem tartják velük a kapcsolatot…

Anyám sokszor a fejemhez vágta már gyerekként is, hogy utál már apámra emlékeztetem, aki “tönkre tette az életet”.

Apámnak nem volt nagy vagyona soha, de mindig mindenre alapvetően úgy tekintett hogy ami az övé az az enyém is… Bármilyen kudarcom volt -ami miatt anyám csak megalázott-, apám biztatott és biztosított róla hogy nem tudok olyat csinálni, ami miatt ne szeretne többé. Ez elképesztően jól esett mindig, soha nem cserélném el egy “normális” apára.

Anyám viszont nincs diagnosztizálva semmivel, de érzelmileg mindig is nagyon rideg volt. Emberekkel és állatokkal is egyaránt, mintha nem lenne képes az empátiára olyan… szóval ha nem is utálom, de nem tudom azt mondani hogy szeretem.

Kiskoromban sokáig szerettem, de amióta rájöttem, hogy nem tudom elérni hogy szeressen és hogy igazából Ő sem szolgált rá a szeretetemre, sokkal boldogabb vagyok.

Már jóideje elhunytak, nincs konfliktus, nincsen nézeteltérés, ez egészen más perspektívába helyezte a kapcsolatunkat és sokszor hiányoznak.

Belőlük lettem, ez megmásíthatatlan kötelék.

Alapvetően nagyon szeretem őket. Elváptaka mikor 17 voltam. Anyum nagyon laza, sok poénunk van, sok dolgot meg tudunk beszélni, elég közvetlen a kapcsolatunk. Nem szívek szállodája kategória, de szerintem jó.

Ő se tökéletes, én se, megvannak a magunk hibái, de nagyon szeretem.

Apum kicsit más tészta. Félreértés ne essék, sose vert, sose volt alkesz meg semmi ilyen durva dolog nincs és nem is volt, imád szeret, de nagyon más emberek vagyunk. Egy intelligens, tanult ember (amúgy mind a 2), de ennek ellenére szerintem elég önző amit egy apának szerintem nem lenne szabad főleg amíg kisebbek a gyerekek (értsd: nem felnőttek, nem önellátóak, nem is kamaszok még). Ő sokszor helyezte önmagát a családja elé, sok olyan dolgot tett (nem erőszak és hasonlók azért) amit eléggé elítélek emberileg és ahogy a válást illetve akkor anyámat kezelte, azt sose fogom tudni elfelejteni.

Összességeben nagyon boldog és ideális gyerekkorom volt, amiért örökre hálás leszek és azért is, amit azóta is megtesznek értem.