Közöljem előre anyámmal, hogy piercinget szúratok, vagy csak csináltassam meg, és majd észreveszi?

Még otthon élek, félig-meddig (kolis vagyok, 2-3 hetente járok haza), de nagyobb részt a szüleim tartanak el. (Én is dolgozom, de nem tudnám magam eltartani) Van valamennyi félretett pénzem nyári melóból, meg ilyenek(ő leszögezte, hogy nem kér tőlem pénzt, amit nyáron kerestem, azt tegyem félre, vagy max akkor költsek belőle, ha nem elég, amivel ők tudnak/akarnak támogatni), már nyolc éve szeretnék septum piercinget. Két évvel ezelőttig az tartott vissza, hogy kiskorú voltam, mostanáig pedig részben a tiltás, részben a tűktől való félelem.

Most eldöntöttem, hogy ezen túllépek, januárban egy barátnőmmel megbeszéltük, hogy elmegyünk együtt piercinget szúratni. Még nem kértem időpontot, de tervben van.

Viszont anyám mindigis tiltotta a testékszereket, ameddig lehetett az extra fülbevalók is ilyen fél-másfél éves halogatásokkal voltak ahhoz képest, hogy "megengedte". Nem tudom miből lenne a kisebb harag. Ha csak utólag tudja meg, akkor kiabálva belemagyarázza, hogy titkolózok, meg hazudozok. Ha meg előre mondom, akkor engedélykérésnek veszi, és nemet mond. Nekem nyilván nem szándékom engedélyt kérni, csak tények elé állítanám. Ha ezt megmondom neki bárhogyan is, akár full normálisan, akkor kiakad, hogy szemtelen vagyok, és csak azért akarom, mert neki nem tetszik (nyilván, i have no personality, no personal taste, csak vele akarok ellenkezni). Majd ha elkészült az ékszer, akkor azon veszekszik, hogy minek "kérdeztem meg", ha úgyse azt csinálom, csak ellenkezni akarok, stb.

Nyilván hordhatom otthon befelé fordítva, de örökké nem megoldás, bármikor elfelejthetem, 0-24 nem figyelhetem, hogy a barátokkal közös fotókon is így legyen. Arra se szeretnék áttérni, hogy barátokkal közös fotó sehová, mert mi van, ha eljut anyámhoz. Szóval ja, nem titkolhatom. Az meg, hogy otthon élek-e, anyagilag függök-e, semmit nem befolyásol a reakcióján, szerinte akkor is lenne ebbe beleszólása, ha 40 éves lennék, férjjel, meg gyerekekkel.

Egyszer úgyis el kell fogadtatni vele, hogy nem fogom 100%-ban úgy élni az életem, ahogy neki tetszik. Ez meg jó első nagyobb lépésnek: nincs nagy súlya, csak irracionálisan túlreagálja. Már csak a kérdés, hogy milyen legyen a szembesítés?

Előre megmondom, majd megcsináltatom, vagy utólag tudatom vele?