Apaként a felnőtt lànyodnàl ràkérdezel e, érdekel e, hogy van e valakije?

Felnőtt lányként írok. Fiatalabb koromban még nagyon rosszul érintett volna a kérdés, mert tudtam apámról, hogy az áll mögötte, hogy "na, van már? Miért nincs, mi a baj veled? Nem lehetsz ilyen élettelen béna." Ezt így nem mondta a képembe, de többször próbált erőszakosan ismerkedtetni. Például mikor egy tópartra mentünk kirándulni és napozni, mondta, hogy oda kéne mennem a pár méterre lévő, vadidegen fiútársasághoz, és ideges lett, miért vagyok ilyen bezárkózó, hogy olvasok. Meg egyszer tett a fejem fölött olyan "elgondolkodtató, bölcs" megjegyzést, hogy "milyen szép a fiatal szerelem, akinek ebben a korban nincs senkije, azzal valami nincs rendben". Mondjuk tényleg szorongó és gátlásos voltam, de ezzel pont baromira nem segített rajta.

Ma már van (majdnem normális) önbizalmam, és olyan apától, aki nem attól fél, hogy egy szégyellnivaló rakás szerencsétlenség vagyok, vagy attól, hogy egyedül halok meg, hanem csak úgy hétköznapian, továbbgondolás nélkül érdeklődik, nem venném zokon a kérdést.