Egyenrangúként kell kezelnie a szülőnek az egyetemista, kollégiumban/albérletben élő, de még eltartott gyerekét?

A 3 éves gyereket nem tudod egyenranguként kezelni, ez teljesen abszurd, ne haragudj. Az, hogy bocsánatot kérsz tőle, nem egyenrangúként kezelés, hanem egyszerűen embernek tekinted őt is. De a szülő-gyerek viszony mindenképpen hierarchikus, ha fejre allsz, akkor is, és ha nem az, akkor baj van, azt hívják parentifikációnak, és nagyon súlyos pszichés problémák forrása.

Viszont ahogy a gyerekünk kilép a gyerekkorból, el kell kezdeni a felnőtt viszonyunk kialakítasát, mert egy felnőtt emberrel már nem működik a gyerek-felnőtt hierarchia, mindig konfliktusforrás lesz, ezért van ennyi baj ebből a "te mindig az én kicsi fiam leszel" mentalitásból. Nem, nem lesz, felnő, es neked mar csak technikailag van gyereked, gyakorlatilag nincs. A felnőtt viszony kialakítását az anyagi támogatáshoz kötni elég nagy hülyeség a mai vilagban szerintem, mert annak a fiatal felnőttnek meg kell tanulnia beosztani a pénzt es felelősséget vallalni saját magáért, ha a szülő tovabbra is parancsolgat, megmondja, mire költse, kivel lakjon stb, akkor elveszi a lehetőséget a tanulásra, és tönkreteszi a köztük kialakulóban lévő felnőtt viszonyt. Szerintem úgy kellene kezelni a nagykorú gyereket, mint egy masik felnőttet. Nyilván ha egy másik felnőtt él az en lakásomban, amit én vettem és én vagyok a tulaj, es lelakja vagy olyat hív oda, aki kárt okoz, akkor megtéríttetem vele a kárt. De a fiatal felnőttnek kellene a saját életéről ezeket a döntéseket meghozni. A rossz döntéseket is. Egy jó gyereknevelésnek önálló felnőtt az eredménye, akit nem kell kontrollalgatni.

Fordítsuk meg a dolgot: nem a gyerek teszi, amit a szülő mond, hanem a szülő dönti el, hogy finanszírozza-e, amit a gyerek akár.

Felnőtt emberről beszélünk, aki még 50 év múlva is a gyereke lesz. Egyszer el kell engedni. Kisgyerekként még mindent a szülő szab meg, aztán ez szépen átmegy egy iránymutatásba, míg mire felnő a gyerek, már csak tanácsokat adunk.

Megteheti a szülő, hogy azt mondja a gyerekének, hogy ha egyetemre megy, azt kifizeti, hogy neki csak tanulnia kelljen. Azt is megteheti, hogy ugyanezt nem teszi meg, ha csak szakmát végez. Azt is megteheti, hogy csak akkor támogatja a gyerekét anyagilag, ha jogász/mérnök/orvos lesz. De hogy ne kezelje felnőttként, azt nem.

Persze a másik oldalt is elvárható, hogy felnőtt legyen a gyerek: ingyen pénz nincs. Jobb esetben a szülő mindenben támogat, rosszabb esetben csak bizonyos dolgokban, legrosszabb esetben semmiben. Neki tudnia kell azt mondani, hogy megteszem-e, ami kérnek, a támogatásért cserébe. Egy anyagi függés látható, amire a válasz az, hogy

1) teszem amit mondanak, mert támogatnak és kell a pénz, vagy

2) van ösztöndíj, diákmunka/ részmunkaidős állás, vagy

3) főállás+levelező/esti képzés, vagy a legrosszabb esetben

4) diákhitel.

A gyerek felnőtt, elvárja hogy felnőttként kezeljék, de akkor tudnia is kell felnőttként viselkedni. Ha valamiért azt mondják a szülei, hogy a "továbbiakban nem támogatunk" (mert nem akarnak/nem tudnak), akkor neki tudnia kell megoldani a problémát.

Egyébként talán minden szülőnek ez a legnehezebb rész, elfogadni, hogy a gyereke felnő és felnőttként kezelni.

8-assal értek egyet.

Nálunk kicsit más volt a felállás, 14 éves koromtól kezdve koliban laktam, így viszonylag gyorsan "fel kellett nőnöm". Nyilvánvalóan anyagilag támogattak, de a saját kis ügyintézéseim teljesen rám maradtak, főleg úgy, hogy 120 km-re voltam a szüleimtől.

Időközben apa kiment külföldre dolgozni, méginkább lazult a "kontroll".

Aztán egyetemistaként másodéves voltam, amikor elkezdtem komolyabban dolgozni - először csak 3 hónapra mentem egy céghez dolgozni gyakornokként, aztán úgy ott ragadtam, hogy 4,5 éve ott dolgozom, abból több, mint 3 év főállásban.

Engem egészen kiskoromtól úgy neveltek, hogy mi mindent megbeszélünk, kikérjük egymás véleményét. Kisgyerekként persze a saját szintemre lebutítottan, de úgy gondolom, ez sokat segített a saját nézőpont, vagy vélemény kialakításában. A végső döntést persze ők hozták meg, de igyekeztek figyelembe venni az én véleményemet is - ahol lehetett.

Visszatérve, megvolt a heti/havi költőpénz, ezt ők szabták meg, ha nagyobb dologra kellett, azt úgyis tudták, hogy előteremtem, hiszen kisebb/nagyobb munkákat vállaltam, így támogattak.

Ami elvárás volt - szóljak, hova megyek, nagyjából mikor jövök el onnan, ha bármi baj van, tudják merre keressenek (ez egyébként visszafelé is elvárás).

A 3 éves gyerek nem egyenrangú. Nem ő dönti el, hogy hova költözzetek, melyik óvodába járjon, majd később, hogy melyik iskolába, 3 évesen még arról sem dönthet, hogy mit vegyen fel, pl. nem mehet ki télen sapka nélkül akkor sem, ha ő azt szeretné.

A szülő kötelezi arra is, hogy orvoshoz menjen, ha beteg, mégpedig úgy, hogy elviszi az orvoshoz, és ha kell injekciót kapjon, vérvételre menjen, sőt műtétre. Egy 3 éves semmiben sem dönt.

Még arról is a szülő dönt, hogy néha a nagymamával maradjon, vagy hogy éppen milyen ételeket vesz meg neki.

Az, hogy bocsánatot kér valaki egy gyerektől is, annak nincs jelentősége ebben a kérdéskörben.

Nem, a gyerek mindig alacsonyabb szinten lesz akkor is ha már külön lakik és teljesen önálló.

Ha nem hunyászkodik meg akkor hálátlan dög aki nem adja meg a kellő tiszteletet.